Kínkeserves 127 óra

Aron Raltson történetéből először könyv született, majd a Danny Boyle-féle monodráma, melynek csak a végén jövünk rá, milyen nagy jelentőséggel bírnak az apró részletek. Aron (James Franco) adrenalin-hajhász srác, aki túrára indul a Blue John Canyonba, de egy véletlen baleset a sziklákhoz láncolja…

A film első negyed órája lehetőséget ad számunkra, hogy megtudjuk, milyen lehet Aron karaktere. Túrára készül, bepakol. Kamera, fényképezőgép kéznél, mintha egy civil újságírót küldtek volna terepre megörökíteni az átélt pillanatokat. Még két lányt, Megant (Amber Tamblyn) és Kristit (Kate Mara) is sikerül útbaigazítania. Láthatjuk, hogy Aron egy spontán figura, akinek a kanyon a második otthona. Leküzdhetetlen szimpátiát érzünk iránta, mely később átfordul együttérzésbe. Akaratlanul is azonosulunk a hegymászóval, hiszen a film ellenállhatatlan erővel szippantja be a nézőt. Egy véletlen folytán a srác egy hasadékban reked, a szabadulástól pedig saját keze választja el, melyet egy szikla nyom a falhoz. Fontos szerepet kap kamerája, hiszen ezzel dokumentálja a történéseket, majd ahogy a remény fogy, úgy az nyújtja a végső búcsú lehetőségét is.

Ahogy beszűkül a tér Aron körül, úgy tágul ki az elméje. Madártávlatból látjuk a főhőst, akár egy hézagot betöltő pontot. Semmi többet. A korábban kézenfekvő dolgok kerülnek érdeklődésének középpontjába, mint például az ivóvíz, az élelem, a napfény. Láthatjuk csapongó gondolatait, amint végigfuttat minket a száraz vidéken, eljutva az autójában hagyott üdítőig. Küzdelme, hogy megszabaduljon a szikla nehéz ölelésétől, egyre kétségbeesettebbé válik. Néha a lányokkal készített közös felvételeit nézegeti, így legalább mások hangját is hallja, nem csak a sajátját. Készletei fokozatosan kimerülnek, végül már hallucinációk, képzelgések is gyötrik, múltja képei jelennek meg, édesapjával töltött pillanatok, régi szerelme (Clémence Poésy) emléke idéződik fel.

A történet egyértelműen James Franco alakítása miatt válik átélhetővé. Hitelesen adja vissza az életvidám, majd a fokozatosan megbomló tudatú hegymászót. Játéka könnyed, autentikus. Remek jelenet például, amikor talkshow-t forgat, ahol ő a cinikus műsorvezető és a nevetségesnek beállított vendég egy személyben. A hektikus vágások, az osztott képernyő feszes ütemet adnak a filmnek, akárcsak a plánok váltakozása. Ez lehet akár egymás mellé vágva, vagy mint a képileg leghatásosabb jelenetben, a szekondból zoomol ki egészen nagytotálig. A közeli felvételek, melyek például a vizes kulacsból feltörő folyadékot, később pedig vizeletét mutatják totálban, igazán realisztikusak. A történet végére érve jelentést nyernek a film első perceinek képkockái (a csöpögő csap; az, hogy Aron nem érte el a jobb bicskáját) – Boyle ügyesen alkalmazza ezeket a rejtett utalásokat.

Gyakran megszűnik nézői szerepünk. Mi válunk főhőssé és olyan, mintha kezünkkel simítanánk végig a kanyon szikláit. Amikor Aron felveszi videóüzeneteit, az lehet az érzésünk, hogy hozzánk beszél. A kamera a nézők kollektív szemszögét képviseli. A film gyengéjét az időkorlát adja. Nem lehet visszaadni teljes egészében azt az öt napot, amelyet Aron a hasadékban töltött, legfeljebb érzékeltetni lehet, hogy milyen lassan telhetett az idő. Milyen lehetett, mikor csak csend volt és csak tétlenül várt.

A 127 óra egy történet arról, hogy még a legkilátástalanabb helyzetekből is van kiút. Hogy milyen hideg lehet egy hasadékban. Hogy nem szabad feladni. Hogy milyen erősen működik bennünk a túlélő ösztön. Hogy mindig hagyjunk üzenetet, hogy hová megyünk.

127 óra (127 Hours), 2010. Rendezte:  Danny Boyle, forgatókönyvet írta: Danny Boyle és Simon Beaufoy. Forgalmazza: Pathé