A Radiohead egyezményesen „KULT”. Megkerülni nem lehet/szabad őket, átugrani fölöttük meg végképp nem. Új albumuk kapcsán csobbanjunk most velük a világfájdalom feneketlen medencéjébe, amelynek éjfekete alját sok-sok esztendeje lankadatlanul kutatják. Mentőmellény kötelező!
Amikor a Radiohead kerül szóba, elsőre mindig Thom Yorke arca jut eszembe. Így már a dalok hallgatása előtt megborzonghatok. Igen, ez az ábrázat magán viseli mindazt, ami a banda munkásságát jellemzi: elkeseredettséget, absztraktivitást, reménytelenséget, kísérletezést (ez utóbbi a teremtő részéről feltételezhető). Bizony, volt egyszer egy kilencvenes évek, amikor reményvesztett fiatalok hada nyiszálta rezignáltan az ereit a rádiófej-kazetták borítójával azt dúdolgatván, hogy „ájmakríp”. A Paranoid Android klipjét látva is sokan léptek frigyre a bánattal, azonban jött az ezredforduló, és a Y2K lován ügetve támadt az elektronika. A Kid-A és az Amnesiac is azon a mikrochipekkel kikövezett úton indult el, amelyen most új kilométerjelzőt vert le a már kultikus zenekar.
Az In Rainbows óta eltelt közel négy év alatt nyolc dalt fabrikáltak össze a fiúk, de ezt a nyolcat is két részre kell bontanunk. Az első egység – és egyben az albumot is nyitó Bloom – egy nagy hangömleny. Az elején felcsendülő zongora csak beetetés, utána már olyan az egész, mintha egy nagyzenekar, egy sampler és Thom cimbora együtt szívták volna masszívra magukat. Kuszaság és lebegés. Két dolog már itt is „fülbetűnik”: a gitárosnak ezúttal másik stúdióban volt dolga, valamint a ködös Albion összes zaját sikerült összegyűjtenie a srácoknak. A Morning Mr. Magpie valamivel gyorsabb, az ének a Beatles pszichedelikus korszakát idézi. Ennél a dalnál ugrott be a hangsúlyos basszusmenetek végett a Thievery Corporation zenéje, és itt kezdett el idegesíteni a lábcin folyamatos ciripelése is.
A harmadik dal, a Little by Little nyomokban bluesos ízeket hordoz, fejhangú Yorke-siránkozással, visszafelé játszott gitárhangokkal, megidézve a paranoiás android világfájdalmát. A Feral is egy elszállás, a ritmus tört, a zajok mobysak, az elejét és a végét csak a lejátszóprogram jelzi. Az ötödik tétel a Lotus Flower, itt már körvonalazódik valamiféle változás, bizonytalan elmozdulás a hagyományos dalszerkezet felé. A Codex már határozottan értelmezhető: egyszerű, felesleges szólamok nélküli, nyugodt dallammenet zongorán, ami a végén madárcsicsergésbe veszik. Ezt a Give Up the Ghost követi, ami az előbbi koncepciónál marad, csak itt – kapaszkodjunk meg! – gitáron, annak is akusztikus példányán váltogatja egymást két hang. Aláfestésül szép vokálok s talán valamiféle vonósok szolgálnak; befejezésképp pedig jön a kötelező szétcsúszás. Az albumot a Separator zárja: távolba sétálhatunk a zenekar kíséretében egy álomszínű szintetizátor-szőnyegen.
Ilyen tehát az új Radiohead album. Kötőtűvel simogatott dobok, mikrofon elé fogott tihanyi echó, fejhang és ambientgyanús lebegés minden mennyiségben. Megveszekedett rajongóknak kötelező, mások számára talán megszokható. Én mindenesetre ezek után sebtiben berakok valami albumot, amin pengető kezek serénykednek.
Radiohead: The King of Limbs. XL, 2011.
na csak tisztázás okán – van olyan kifejezés, hogy cool, van a kultusz, de a KULT az létezik vagy csak magára a kulterre való kikacsintás? mivel ezen kívül sehol máshol nem hallottam/olvastam így – lehet rajtam van szemellenző
Úgy érzem, kacsintás, amellett, hogy használják így röviden előtagként is, ha jól tudom, a kultusz rövidítéseként, nem?
Amúgy én szívesen olvastam volna egy rövid, jelzésszerű összevetést is a korábbi albumokkal, hogy mennyire sikeres ez az új “rádiófej” a régihez képest.
ok, nem egy ok computer ez a lemez, meg ok, nem ugyanaz írta a kritikákat, de azért elég mókásan néz ki így a popkult-rovat: fanyalgás a radioheaden, majd a brains égbemenesztése:)
Szerintem az nézne ki mókásan, ha a popkult rovatszerkesztő megmondaná, hogy melyik előadó lemezéről lehet jót írni, vagy milyen stílusú lemezről. Ahogy te is írtad a hangsúly a szerző különbözőségén, a szubjektivitáson van. A két említett írás nyelvezete, a két szerző stílusa is teljesen más. Az már önmagában is egy (félre?)értelmezés, hogy “fanyalgás”-nak érzed, amit a Fittler írt.