Egy kínai hölgy, akit hanyag helyesírással lájkolt valaki? Dehogy. Svédország természeti kincse ő, valahol a vasérc és a gazdag erdők között érdemes keresni. Hangja egyszer cseng, mint sziklákon szikrázó csákány, máskor súg, mint fák törzsét simító esti szél: Lykke Li, második nagylemez.
Kezdetben volt az ABBA. Ha azt mondom: svéd popzene, ők flesselnek be legtöbbünknek. A derék négyes a sajátjával egy másik sikertörténetet is elindított, hiszen északi barátaink azóta töretlenül postázzák a fogyasztható – és legtöbbször igényes – slágereket. Olyan formációk dalaira gondolok, mint a Cardigans, a Roxette, valamint a Hives, akik már a torzítóra is ráléptek. És itt van nekünk Lykke Li, aki nem keresett állandó zenésztársakat, hanem szólóban teregeti érzelmeit a dallamok és ritmusok szárítókötelére.
A szőke kisasszony második lemeze a Wounded Rhymes. Debütáló albuma, a Youth Novels aranyos és eklektikus, az új viszont már céltudatosabb és egyirányúbb, mégis ugyanolyan szerethető lett. A produceri székben ismét a Peter, Bjorn and John tagja, Björn Yttling ült, aki ezúttal is biztosra ment. A lényeg azonban az ének. Jómagam először a Röyksopp Junior albumán hallottam felcsendülni Lykke Li hangját, aztán utánajártam, ki is ő, és megszereztem nagy dózisban is. Feldobom a hazug és piacorientált zeneipar közhelyeit, hogy leszögezhessem: ez igazi, kozmetikázatlan, őszinte valami; nincs agyonnyomva autotune-al, vocoderrel és hasonlókkal. Ha olykor félrecsúszik egy hang, hát félrecsúszik; ettől lesz emberi és nem utolsósorban hiteles a produkció, valamint Lykke mondanivalója: jelen albumon főképp a szakítás utáni fájdalom ízeit boncolgatja.
A lemezen tíz tétel kapott helyet, javarészt rádiókompatibilis hosszúságban. A nyitó Youth Knows No Painben már ott a bugi, meg lehet rá mozdulni. Zúg az orgona, a dobok barlangból szólnak; hosszas agyalás után pedig az is beugrott, hogy a billentyűdallam mire hasonlít (Quimby – Hoppá). Az I Follow Rivers soul – méghozzá amolyan Duffy-Amy Winehouse – vonalon mozog, de az említett előadók dalainál kevésbé élére vasalt, ráadásul az elejét és a végét meghintették egy csipetnyi misztikummal. A sorban harmadik Love Out of Lust egy lassabb, nyugodtabb dal szép refrénnel, vízcsepp-ütősökkel és kiállással. Az Unrequited Love egy szál gitárral, többszólamú énekkel és countrys ízekkel operál, csipetnyi suvapp-suvappal megtámogatva (párhuzam: R.E.M. – Everybody hurts). Ezt a Get Some követi, amelyben újból ott a lendület. Tűz körül táncolós, indiános nóta, jelzésértékű vadnyugati gitárral. A Rich Kids Blues mindössze két hangot váltogat. Ez egy komorabb hangnemű darab, de továbbra is sebességben marad. A hetedik nóta, a Sadness is a Blessing egy vidám dallammenetre épülő szomorú vallomás egy kis Editors-os beütéssel. Ezt az I Know Places követi, ami egy férfi vokállal megtámogatott háromhangos, édeskeserű akkordozgatás. A dal a negyedik perc környékén egy másik tételbe csúszik át, ami plusz két perc effektezett elszállást hoz. Az utolsó előtti szerzemény a Jerome címet kapta, valamint egy kis tört ritmust, tamokat és tapsot. Az albumot a japán hangulatú Silent My Song zárja, kétszólamú, helyenként gospeles énekkel és gazdag refrénnel.
A mézzel átitatott énekhangok szerelmeseinek csemege, mélázni vágyóknak kellemes negyven perc ez a rakoncátlan, de aranyosan “rosszkislányos” lemez.
Lykke Li: Wounded Rhymes. Atlantic, 2011.
