Takács Zsuzsa, Kossuth-díjas költő szívesebben olvas derűs életszemléletet sugalló műveket, de minthogy szülei megélték a második világháborút, gyerekkori emlékeit magával cipeli, ő nem ír ilyeneket. A művészet reményvesztett, de a versbe zárt mementó nem reménytelen ügy, adni lehet vele. Mindezt maga a szerző mondta a Debreceni Egyetem 2011-es magyaros szakhetének keretében folytatott beszélgetésen.
Lapis József, az est egyik kérdezője szerint az utolsó kötet, A test imádása. India kapcsolódhat a húsvéthoz, ugyanis a tematika íve a feltámadás reménységéig vezet. A utolsó ciklusa az India, Kalkuttai Teréz emlékiratainak olvasása nyomán íródott, s a zárójeles cikluscím (versek egy készülő kötetből) is jelzi, hogy egyfajta kilábalást/felemelkedést jelent ez a test béklyóiból, annak terhéből, amit gyerekkora óta hordoz. Mindössze öt-hat éves volt a háború idején, mint mondta, nem volt szüksége személyes, nagy tragédiákra ahhoz, hogy nyomot hagyjon benne. „Nekem elég volt látnom az alagútban a német katonákat”, meséli, „és rettegéssel olvasom a történtek művészi dokumentációját. Egyedül a zene jelent kilépést a rettegés élményéből, mert az túl van a földin.”
A közönség megtudhatta, hogy a szerző műfordítóként kezdte pályáját, első versei antológiában jelenhettek meg a „három T” időszakában, amikor ő fiatalként a megtűrt kategóriába tartozott. Korpa Tamás, az est másik házigazdája Pilinszky és az újholdasok hatását firtatta, melyet Takács Zsuzsa egyértelműen megerősített. A költészete szempontjából meghatározó alkotókra vonatkozó kérdéssel együtt feljött a személyiség és az ízlés kérdése is. Mint mondta, az ő lázadása szelíd volt, ez is hozzájárult ahhoz, hogy nagyon megragadta Pilinszky erős, katolikus hangja. A beszélgetés során személyes kedvenceiről, Kafkáról, Borbély Szilárdról, Marno Jánosról is szót ejtett, miközben érzékletes képet kaptunk Nemes Nagy Ágnes szigorú alakjáról, aki még egy alkalommal „vizsgáztatta” is az akkor pályakezdő költő íráskészségét.
De az erős minta ellenére is indokolt volt saját útját járnia, melyhez Takács Zsuzsa szerint a keresgélés mozzanata is hozzá kell, hogy tartozzon: „Mindenkinek megvan a maga igazsága, ez az övéhez tartozik.” Pályáján meghatározó volt a ’89-es év, ami magánéletileg is sokat jelentett a szerzőnek: ebben az időszakban néha öt verset is írt egy este alatt.
Majd természetesen két felolvasás közt a legutóbbi kötetről is beszélt. A test imádása. India kapcsán Takács Zsuzsa Kalkuttai Teréz lényének, illetve naplójának inspiráló hatását fejtegette. Mint megtudhattuk, az útja végén hitét vesztő indiai misszionárius élete (ami szerves része lett a kötetnek) sokszor ejtette gondolkodóba: szerinte, aki karitatív tevékenységet végez, annak néha ki kell szakadnia a misszióból, hogy megőrződjön benne az adni tudás képessége. És valamiben mindenképp a költészet metaforája is lehet Teréz alakja: az írás folyamata is az öngyógyítástól a mások gyógyítása felé vezet. Ez az útja a missziónak, mondta mosolyogva, már csak nekem, négyszemközt.
Beszélgetés Takács Zsuzsa költővel, Debreceni Egyetem, 2011. április 26.
A fotókat Áfra János készítette.