A Debreceni Egyetem Pálffy István Színházi Szakkollégiuma szakmai beszélgetés-sorozatot indított a 2010/2011-es tanév második félévében. A második meghívott Vidnyánszky Attila, a debreceni Csokonai Színház igazgató-főrendezője volt, aki idén március 15-én vehette át a Kossuth-díjat.
A beszélgetés középpontjában a rendező szövegalakító szerepe állt. Elsősorban arra volt kíváncsi a beszélgetést vezető Balkányi Magdolna, a szakkollégium vezető tanára, hogy Vidnyánszky hogyan látja saját pályáját. Az igazgató egyértelművé tette válaszában, hogy legnagyobb teljesítményének mai napig a beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház megalapítását és vezetését tartja. Emellett azonban kijelentette, hogy most már meg kell említenie a Csokonai Színházban végzett munkáját is, hiszen sikerült egy olyan társulatot összeverbuválni az utóbbi öt évben, amely mostanra Magyarország egyik, sőt, talán a legerősebb társulata lett. Visszautalva kijevi mentorára elmondta, hogy az a rendező az igazi tekintély, aki regisseurként tevékenykedik, tehát egy komoly társulatot is irányít és nem csupán egy-egy előadás rendezését vállalja el különböző színházakban. A vendégrendezés Vidnyánszky szerint ugyanis egy nagyon kényelmes pozíció, ugyanakkor egy társulatot irányítani komolyabb feladat, mert ott nemcsak önmagáért és az adott előadásért felel a rendező, hanem az egész társulat munkájáért.
Balkányi Magdolna kérdése ezután arra irányult, hogy hol is van a helye a szövegnek a rendezésben. Vidnyánszky ekkor felvázolta, hogy az írásoknak a különböző korokban más és más szerep jutott a színházban, központi szerepet pedig csak a repertoár színházak kialakulásával kapott. Saját rendezéseit is több csoportra osztotta. A Mesés férfiak szárnyakkal című előadás szövege például önmagában értelmezhetetlen, hiszen három különböző szövegrétegből áll, ráadásul a konkrét replikáknak a nagyobb részét a színészekkel közösen fogalmazták meg. A rendező ugyanakkor elmondta, hogy teljesen más a helyzet, amikor „Csehovban fürdik meg”, hiszen egy-egy szöveggel ő maga sorról-sorra ismerkedik és minden mozzanatát aprólékosan megvizsgálja azért, hogy maga előtt láthassa a szerzői világot. Megint más esetekben pedig előfordul, hogy a zene indítja el a rendezés útján, mint ahogy az a Dorottyánál történt.
Ennek apropóján fogalmazódott meg a moderátor következő kérdése is, amely arra kereste a választ, hogy egy-egy erős drámaszöveg mennyire kötheti meg a rendező kezeit. Vidnyánszky azt válaszolta, hogy mindig alázattal fordul a szöveghez, de alapvetően meghatározza munkáit az is, hogy milyen problémák foglalkoztatják a világban, és ez a szabadság ad lehetőséget a rendezéshez. Egy zenei metaforával próbálta érzékletesebbé tenni a választ a közönség számára: ha más benne a zene, akkor újrahangszereli a szöveget. Erre példaként a Nemzeti Színházban bemutatott Hová lett a rózsa lelke című darabot hozta fel, amelyben ugyan a történet gyönyörű volt, de a próbafolyamat során csupán egy „szalondrámának” érezte, ezért áthangszerelte a szöveg 80%-át.
Az operák rendezésének nehézségei is szóba kerültek: „Az operával sok csoda és sok baj is van!” Magyarázata szerint bizonyos Wagner librettók úgy, ahogy vannak gyönyörűek és összetett a történetük is; de ott van másik példának Verdi, aki primitív cselekménnyel dolgozott, a zene, amelyet szerzett a történethez, mégis magával ragadó – ilyenkor a rendező hagyja, hogy a muzsika irányítson. Példaként az operával kapcsolatban a Borisz Godunov-ot hozta fel, elmondva, hogy csodálatos a történet, a zene, de van egy probléma: kilenc befejezése van a darabnak. Ebben az esetben nehéz dönteni.
Negyedik típusként Hobo rendezései kerültek elő, melyek kifejezetten a közönség számára készülnek. A Hobo-előadásokkal ugyanis azt a katarzist kívánják elérni a színházban, melyek a koncerteken vannak – s mint tudjuk, ez többnyire sikerül is, a debreceni közönség ugyanis nagyon kedveli a másik Kossuth-díjjal jutalmazott szerzőt.
A beszélgetés végén kérdezhettek a közönség soraiban helyet foglalók is. Többek között a Három nővér rendezése került középpontba és a Mesés férfiak szárnyakkal című előadás. Emellett fontos kérdés volt az is, hogy a hosszú évek óta futó előadások hogyan képesek működni a mai korban. Vidnyánszky azt mondta, hogy ezek a darabok folyamatosan változnak, ahogyan a színészek is, akik játszanak bennük, bár a mondanivalójuk megmarad. Elárulta, hogy szeretné látni a Három nővért úgy is, hogy a jelenleg 30 év körüli szereplők már 60 évesek és még mindig ők a címadó szereplők. Hiszen az ő felfogásában a Három nővér története a III. felvonással kezdődik, amikor elcsitult a tűz és a világ kezd darabjaira hullani. A rendező azzal indokolta ezt, hogy a mai ember is egy ilyen tűz utáni világban él.
Végül kiderült a hallgatóság számára, hogy egy ígéretes és izgalmakban gazdag évad elé tekinthet a debreceni közönség, mert ismét vendégeskedni fog három világhírű rendező, akiket már szinte hazavár a közönség: A vihar és a Fodrásznő direktora, Viktor Rizsakov, az Oblom-off rendezője, Andrezej Bubien és A tüzes angyal-ról ismert Silviu Purcarete.
A rendező mint szövegalakító – beszélgetés Vidnyánszky Attilával, Debreceni Egyetem, 2011. április 14.
az volna a jó, ha nem csak a Hobo-előadások készülnének “kifejezetten a közönség számára”…….
ja, van ebben valami, csak hát biztos nem olyan egyszerű…