Los Angeles elpusztul – ezúttal gagyin

Az Asylum stúdiónak sosem az a célja, hogy olyan filmeket készítsen, amilyet még nem láthatott a nagyközönség. Ellenkezőleg: ők a kasszasikernek számító mainstream mozik B-kategóriás újragyártására szakosodtak – és a maguk műfajában valóban elég profik.

A filmesztéták már a populáris mozifilmeken is fanyalognak, a B-filmeket pedig nem is igen méltatják szóra. Pedig elég masszív közönsége van ennek a kategóriának. Lehet persze kultúrsznobként lesajnálni vagy egyszerűen figyelmen kívül hagyni őket – de mire jó, ha csak olyan alkotásokkal foglalkozunk, amelyek úgymond csak „az igényesebb” közönséget érdeklik? Néha nem árt „leereszkedni”, és belemerülni kicsit a „gagyiba”, mert nem baj az, ha nem mindig csak a kulturális filmélményt hajtjuk. Az Asylum-produkciók például igazi csemegét jelenthetnek annak, aki nem finnyás beleszagolni a másodosztályú filmek világába. Legutóbb a nemrég bemutatott A Föld inváziója – Csata: Los Angeles című hollywoodi nagydurranás sajátos átiratát készítették el.

Jómagam az eredeti filmet nem láttam, csak a KULTeren olvastam róla, mert valahogy nem fogott meg az alaptörténet, hiszen az amerikai városokat már számtalanszor lerombolták a mozivásznon dinoszauruszok, mutánsok, földönkívüliek vagy természeti katasztrófák, mind valamilyen untig ismert séma szerint. Nehezen is tudnának már a témában a katasztrófafilmek rajongóinak újat mutatni. Viszont amikor meghallottam, hogy elkészült az Asylum-féle változat, akkor rögtön felcsillant a szemem! Ismertem már a stúdió munkásságát, és kíváncsi voltam, mit tudtak a városlerombolós-idegenűrhajós témában összehozni. Nem is kellett csalódnom. A Battle of Los Angeles-be összesűrítették, amit lehetett. Akad itt turmixgépszerű robot, Star Wars-ot idéző űrhajóbelső, ET-szerű idegen, a Kill Bill főszereplőjére hajazó női titkosügynök, A függetlenség napja-béli óriási csészealj, és második világháborúból a jelenbe csöppent pilóta. Röviden: egy tudományos-fantasztikus katyvasszal állunk (helyesebben ülünk) szemben.

Már a kezdőkép megadja az alaphangulatot: csillagködöt látunk, tipikus sci-fis betűtípussal felvillan a cím és a főszereplők neve, közben egyre fokozódó, feszültségkeltő zene. S a későbbiekben is csak ehhez hasonló filmes klisékkel találkozhatunk. Ugyanabból a kameraállásból nézzük végig, ahogy mindegyik főszereplőnk rohan, majd tátott szájjal az égre bámul, mikor megjelennek az idegenek. A szakaszvezető halálakor katonai induló csendül fel. Az idegen űrhajót megsemmisítő ügynöknő lassított felvételen közelít felénk, miközben háta mögött láthatjuk a robbanást. Az öreg tiszt a coltjával lövöldöz a csészealjakra. Na és persze a posztapokaliptikus világ kihalt városának képei is a szokásosak (egyébként egész jók a díszletek és a jelmezek is – igazán kitettek magukért az alkotók).

Természetesen a történet is ugyanilyen sablonos. Az Egyesült Államok légterében idegen űrhajók jelennek meg. Ki kell üríteni egy kis sivatagi támaszpontot a földönkívüliek támadása miatt. A menekülő katonák egy maroknyi csapata a városba érve élet-halál harcot vív egy turmixgéppel és néhány érdekes alakú űrjárművel. Ekkor megjelenik egy szigorú tekintetű nindzsa-titkosügynöknő, s egy földalatti támaszpontra kíséri őket, ahol azt az űrlényt tartják fogva, akiért most eljöttek a fajtársai a Földre. Pörögnek az események (ezen a ponton nem részletezném, hiszen ekkor következik be a történet egyetlen fordulata), és a néger fiúnak, a kínai lánynak meg a fehér nindzsanőnek végső csatába kell indulni az idegenek túlméretezett anyahajója ellen, hogy aztán hősies küzdelemben, áldozathozatallal felrobbantsák azt.

Ahogy néztem a filmet, végig azon gondolkodtam, hogy most minimum 25-30 évet „visszautazhattam” az időben. A robbanások képeit mintha ollóval vágták volna körül, az űrhajók és az űrlények a régebbi számítógépes játékok grafikájának szintjén vannak kidolgozva, a díszletek pedig az 1980-as évek sci-fijeit idézik. Természetesen a színészek véresen komolyan veszik az egészet, az arcukon végig látni a teljes átélést – ami, ha lehet, még mulatságosabbá teszi az egészet. A maga szürreális módján mégis nagyon élvezetes tud lenni ez a tipikus asylumos sci-fi kotyvalék. Komolyan venni persze semmiképp nem lehet, nem is kell. Lehet viszont egy jót derülni rajta.

Battle of Los Angeles, 2011. Rendezte: Mark Atkins, forgatókönyvet írta: Mark Atkins. Forgalmazza: Asylum.