A fák levelein tavaszi nap süt át, az arcodon érzed a kellemes melegséget. Élvezed a friss levegőt és a gondtalanságot. Ilyen alkalmakhoz illik Ugron Zsolna Úrilányok Erdélyben című könyve. Könnyen fogyasztható, fiatalos regény „álmokról, szerelemről, kastélyról…”
Bár Ugron Zsolna – ahogy megtudhatjuk a regény Az előszó helyett… című bevezetőjéből – maga is ősi erdélyi családból származik, a történet önéletrajziságát azonban rögtön a fiktív jelleg kiemelésével ellenpontozza a könyv elején: „Bár az élet engem is egy ehhez nagyon hasonló (lány)regénybe írt bele, az alábbi történet helyszínei többnyire képzeletbeliek, szereplői kitaláltak.”
A szerző eredetileg szakácskönyvet szándékozott írni, melyben helyet kaptak volna a család régi anekdotái. A két műfaj élesen elkülönül egymástól és az átmenet nem is sikerült zökkenőmentesre. Az események gyakran úgy következnek egymás után, mint a hozzávalók felsorolása, pontosan, de kevéssé izgalmasan. A gasztronómia végül inkább csak amolyan desszert: amennyiben Urgon Zsolna könyvében az anekdoták tekinthetők főételnek mint a legkidolgozottabb, lelkileg „laktatóbb” fogások, úgy a regény története csupán köretként kerül az asztalra. Azonban a regényben végig fontos szerepet kapnak az ételek: sok étkezést láthatunk, emellett a szerző néhány különleges családi recepttel is meglepi az olvasót: aki kedvet kap, akár nyúlpástétomot vagy őzgerincet is készíthet ribizlizselével.
A kötet trendi borítóján egy fekete ruha látható, laza és modern egyszerűséggel rajzolva, a háttér kellemes és friss zöld, melyben kígyózó virágminták hozzák vissza a kastélyok tapétáinak hangulatát. A külső megfelel a modern és tradicionális elemeket ötvöző regény kettősségének. A lapok közepére illesztett, üres sorokkal sűrűn tagolt szöveget a széles margó és nagyméretű betűk teszik olvasóbaráttá, hogy bármikor abba lehessen hagyni, majd folytatni a metrón ülve, ebédszünetben, az ágyban fekve. A könyv teljes megjelenése és tipográfiája megfelel a kiválasztott célközönség elvárásainak, a modern nőknek, akik nem érnek rá hosszú regényeket olvasni órákon át, és nyilvánvalóan ezek a kritériumok is közrejátszottak abban, hogy a mű hetekig állt az eladási listák élén.
Noha a „posztmodern lányregény” az író saját műfajmeghatározása, mégis nehéz eldönteni, hogy az egész művet átható minimalizmus a posztmodernség vagy inkább a gyakorlatlanság jele. A szerző fukarul bánik a történet kidolgozásával, az érzelmek megmutatásával, röviden és tárgyilagosan ír. Az olvasóközönség végig hiányérzettel küzd, mintha csak egy kulcslyukon keresztül leshetne be az erdélyi kastélyok világába és egy család hétköznapjaiba. Azonban a lányregény szó (és az alcím: Posztmodern lányregény álmokról, szerelemről, kastélyról) hallatán más elvárásaink vannak. Egy túlfűtött prózára, érzelmi ráhangolódásra számító olvasó alighanem csalódni fog.
A regény a 21. században játszódik, az internet és farmernadrágok világában, benne régi nemesi családok költöznek vissza ódon, poros kúriáikba, ez a szituáció egy nagyon izgalmas történetsort előlegez, a történet ennek ellenére gyakran unalmas és klisészerű. A Jane Austen-féle romantika keveredik Bridget Jones ügyetlenkedő útkeresésével, néhány találkozás utáni házassággal, az ember arcába repülő gyöngytyúkkal és piros gumicsizmával. A szerző szűkmarkúan bánik minden jellemzéssel: se személyt, se helyszínt nem ír le részletesen. És bár a székely szókincs használata olykor élettel telibbé teszi az arctalan karaktereket, a regény mégis nehezen köti le hosszabb időre a figyelmet.
A történet sem bonyolult, és nincsenek csavaros mellékszálak vagy váratlan fordulatok, egyetlen problémát a sok nőrokon nevének megjegyzése jelenthet, és az, hogy ebben a belterjes családban ki-kihez tartozik. Általában mindenki mindenkihez, ami nagyon erős összetartást eredményez. A mellékkaraktereknek azonban nincs akkora jelentőségük, hogy értelmezési nehézséget okozzon, ha netán nem tudjuk beazonosítani őket. A regény csupa bál, kastélyrenoválás és autókázás, Budapest – Bécs – Kolozsvár/Kézdiszentimre útvonalon. Gyakran csap át a szöveg monoton történetmesélésbe, így a féloldalakon át taglalt apró események egy idő után összefolynak.
Ugyanakkor a néhol művészibe átforduló szóhasználat felüdíti az olvasót. A „megviseltre gyűrődött szmokingokban” benne van az átmulatott éjszaka utáni reggeli bódulat, az öröm és a fáradtság elegye, az emlékezés sejtelmes pillanata. Ehhez hasonló apró finomságok azért találhatóak a szövegben mélyen elrejtve. Szerkezetét tekintve leleményes megoldás, hogy az író ugyanazzal a jelenettel kezdi a regényt, mint amivel lezárja: az elején megjósolható végkifejlet a végén beteljesül, kerek egésszé alakítva a történetet.
Az igazi erőssége a könyvnek az anekdoták történetbe épülése. A ládagyárban dolgozó grófnő és az albán királynői koronát elutasító úriasszony esetéhez hasonló kacagtató történetek, régi családi legendák megragadják az olvasó figyelmét. Az eredeti történettől elkülönítve, dőlt betűvel szedve állnak ezek a sorok, mint történet a történetben, mégsem akasztják meg az események fonalát. Az apró elbeszélések nem függnek össze sem egymással, sem szorosan a főszöveggel, mégsem érezzük őket fölöslegesnek. A jelen minimalista ábrázolásához képest színes, kidolgozott és élettel teli képeket látunk megelevenedni, melyekkel szemben ott áll ellenpontként a mai Erdély, egy új generáció, amely mindenáron vissza szeretné hozni azt, amit a szülők és a nagyszülők elvesztettek.
Ugron Zsolna első regénye, az Úrilányok Erdélyben felemás irodalmi élmény, melynek vannak magával ragadó és felejthető részei, de a szerző Erdély iránti szeretete áthat minden mondatot, és az olvasó egy idő után azon veszi észre magát, hogy maga is egy erdélyi kastély magányába vágyik.
Ugron Zsolna: Úrilányok Erdélyben, Ulpius-ház, 2010.
