Nagy rakás költészet

A versmob 0411 egy dokumentumfilm a költészetről. Célja a vers gyökereinek megragadása, vagyis megmutatni, hogyan és miből születik a költészet, hogyan ragadhatók meg azok az esetenként teljesen profán helyzetek, mentális és technikai eszközök, melyek aztán a mennybe visznek.

“– Tudod te, mi a vers, Esther?
– Nem, mi? – kérdeztem.
– Egy csipetnyi por. – És ahogy ezt mondta, olyan büszkének látszott, hogy ő ilyesmit képes kitalálni, én meg mit tehettem volna egyebet, csak bámultam szőke haját, kék szemét, fehér fogait – nagyon hosszú, erős, fehér fogai voltak –, és azt mondtam: – Tényleg.”
(Sylvia Plath: Az Üvegbura)

A film értelmi szerzői menet közben folyamatosan vázolják koncepciójukat, mintha a néző magától nem tudná mi az, amit lát, és hogy amit lát, arra miért van szükség. Sarlós Dávid és Gyaraki Dávid nem csupán a befogadó értelmezővel szemben bizalmatlan, saját vállalkozásukkal szemben is akadnak kétségeik, s ennek hangot is adnak. Ettől lesz a néző számára izgalmas az egész, hisz a műnek van egy kvázi-tétje, mégpedig hogy elkészülhet-e az, amit éppen néz. Ezáltal a film saját történetének összefoglalásává válik: nem csak a költészetről szóló felfogások dokumentációja, hanem a filmé mint eseményé, akcióé is. A két felspannolt készítő mint főhős végig jelen van. Egyrészt irányítanak, hiszen rajtuk múlik, mit hoznak ki az anyagból, részben viszont kiszolgáltatottak az alapanyagnak, amit az interjúalanyoktól kapnak és amin időnként (ha máshogy nem, nevetés vagy egy becsúszott ásítás formájában) ők maguk is felfedezhetőek.

Az ömlesztett szerkezet miatt néhány helyen léket kap az alkotás. Arra gondolok, amikor több, teljesen racionális felfogásból érkező, szinte a költészetet demisztifikáló megnyilvánulás és egy újabb hirtelen vágás után a néző mégis az arcába kapja a lila ködöt: a mágiát, az álmot, az ihletet. Vagy épp fordítva. Az álmokról például Gergely Ágnes kezd először beszélni mint a költészet forrásáról: egy álma kapcsán született az első verse. Aztán Kemény Lili és Karafiáth Orsolya is elmondja ezzel kapcsolatban a saját tapasztalatát, miszerint félálomból vagy az éjszaka közepén felriadva lejegyeznek gondolatokat, de reggel tiszta zagyvaságnak hat az egész. Persze 44+2 szereplővel nem lehetett cél egy 44 perces dokumentumfilmben valamilyen egységes költészetfelfogást közvetíteni, viszont ebben a formában a néhány másodperces töredékek helyenként kioltják egymást. Nevetünk rajta persze, de ez azért van, mert valami nevetségessé válik. Ráadásul az összhatás is valami irodalmi parizerrre hasonlít leginkább.

Az ilyenfajta ellentmondásosság viszont feltétlenül diskurzusteremtő. Olyan széles skálája jelenik meg a költészetértelmezéseknek és költőknek, hogy nem fordulhat elő, hogy nézőként ne találjam szinte megbotránkoztatónak némelyiket, például közhelyessége vagy túlmitizáltsága miatt, ugyanakkor ne érezzem közel az eredetibb megközelítések valamelyikét, amely számomra hozzáadott valamit az addigi elképzeléseimhez. Választékban nincs hiány a szerzők között sem, hiszen szerepel a legfiatalabbtól a legidősebb generációig minden korosztály, számos férfi és nő, vegyesen.

Viszont ha arra gondolunk, milyen szinteken indíthat párbeszédet a versmob, akkor hamar kiderül, hogy nem a szakmabeliek között akarja ezt generálni, hisz ahogy ez a szöveg is mutatja: mi elsősorban nem arra figyelünk, ami elhangzik benne, inkább arra, hogy hogyan hangzik. Persze fontos, hogy tudjunk róla, abszolváljuk, esetleg fejben készítsünk egy hiánylistát, kik azok, akiket mindenképp illett volna szerepeltetni, de ezen felül nincs dolgunk vele. Akik tevékenységük és/vagy személyük által kapcsolódnak ide, azokat nincs miről meggyőzni vagy tájékoztatni. A célközönséget egyértelműen azok a fiatalabb korosztályba tartozó potenciális (olvasó) nézők alkotják, akikhez az interneten keresztül eljut az ingyenes mozi. Ebben a formában talán tényleg működhet a költészetnek és annak kortárs hazai képviselőinek a népszerűsítése ez által a reprezentatív keresztmetszet által, hiszen könnyű egyetérteni egy szimpatikusabb költővel, vagy kritizálni ezeket az egyéni megnyilvánulásokat.

Innen nézve válik fontossá az is, hogy milyen meglepő közelségbe tudták hozni a költészet különböző irányzatainak képviselőit, tehát a többségben szereplő hagyományos versírókhoz a népszerűbb slammereket, rappereket vagy alternatív zenekarok dalszövegszerzőit. A filmkészítők egyik legnagyobb húzása például az a vágás, amikor Csukás István elkezd egy mondatot Petőfi és Vörösmarty alkotómunkájáról, majd a mondandója felénél elhangzó „én egyébként úgy vagyok vele” átkötést arra használják fel, hogy Busa Pista rap és pop zenéről alkotott felfogásába futtassák át.

Ellenben nem szolgál előnyére ennek a gyors egymásutániságnak és sokféleségnek a változó hangerő és minőség sem. Előfordul például, hogy egy csendes szobában ugyanúgy nem érteni elsőre a mondat elejét, mint egy zajos kávézóban. Ezt a technikai hibát kicsit ellensúlyozná az egyébként igényes képminőség, ám a mozis bemutató után módosított újabb verzió már úgy érhető el a netről, hogy Karafiáth Orsolya és Tóth Krisztina jelenetei helyett egyszerű fekete képet látunk, mögüle beszélnek a szerzők, akik egyébként maguk kérték a módosítást. Ez a drasztikus megoldás egyáltalán nem nevezhető elegánsnak.

A versmob dokumentum jellegét egyébként az is erősíti, hogy az elhangzó interjúrészletekben a kritikai szempontok pontosan úgy merülnek fel, mint a valóságban, tehát mint kávéházi pletyka. Egy esetben sincs kimondva a körvonalazott probléma konkrét, nevekhez köthető formában, viszont a bennfentesek azonnal érthetik, miről van szó. Bár ha úgy vesszük, önmagában azzal is elégedettek lehetünk, hogy szóba kerül ilyesmi és nem alakul a film tiszta költészet-marketinggé.

versmob 0411, rendező: Sarlós Dávid, producer: Gyaraki Dávid, 2011.