”Itt is földig érnek a házak. (…) Ha valaki teljesen szabálytalan
dolgokat csinál, ami mégis jó, az nemsokára meghal.”
Bólya Péter
Itt nem kenődik vakolat a zakódra. Itt minden út széles. Drága Bret, itt eltűnhetsz.
Nagy, nyakas hely. Az egérutak aláaknázva. Csekkolás nélkül nincs bejutás. A négy égtájnál egy-egy kapu. Mindegyik előtt sokat látott, válogatott cívisek. Detektoruk világít, kék rajta a parázs. Virágos fák alatt utad az utolsó – súgják, s rád nyomják a forró billogot.
Nagyerdő. Kacsok és liánok, a pompás gyepen ostáblát játszanak a fémfésűs öregek. A tortaarcú bácsik, a lufifejű kisdedek. Nem fagyöngynek, de vendégnek jöttem: mondanám, de csak olyan, mintha köhögnék. Térey János karomnyomait lesem a fákon, de a nagy kutatásban elbotlok Lukács László köldökzsinórjában. Mea maxima culpa.
Áldás, békesség van. Meg pulykakakas. Jól táplált, nagytorkú. De nincs nálam kopejka, garas se réztallér, most nem veszek. Hajnalban eljön úgyis érettem, háromszor rikolt.
A feketeerdei klinika miatt jöttem ide. Brinkman professzort, Ursula nővért és a csapnivaló Udót kerestem. De csak egy néma nővért kaptam a hónom alá. A fehérnépek gúnyája, fityulája tiszta, nincs rajtuk annyi idézőjel, annyi macskaköröm. Leheletük nem sárkányos. Egyszerűen csak bemártanak a tóba, ők úgy mondják: a jóba. Hátha alább hagy a láz.
Felszálltam a zöld-sárga sárkányra, csilingelt is, mint hosszú út végén a delírium. És nem volt benne irigység. Olyan kocsmát kerestem, ami egy Hajdú mosógépre hasonít, de azokat már bezárták, és űrhajóvá, időgéppé alakították a hetyke, fifikás hajdú legények.
De találtam egy arénát. Szörnyeteg méretűt, egyetemest. Az eltévedt pestiek itt küzdhetnek meg a Minotaurusszal. De nem nyerhetnek. Semmi vudu, egyszerűen csak meghajdúzzák őket. S akit meghajdúztak, az nem beszél fölöslegesen többet.
Erdő, aláhulló setét, álomból vannak a fák. Egy lyány járókerettel elvezet és megitat, mint egy csacsit, az Entek italából. Ő csak úgy hívja: káfony, s én iszom, iszom, Hajdúböszörményben is hallják a lázas kortyokat.
Debrecen. Itt van még tisztelet. Valahogy még kibírom. Meg főkötők is vannak. Bikák aranyból, s mindenféle napverte, keleti kincsek. Itt lopok neked egy könyvet, a lapjait teleírom. Te meg lenyalod rólam az alvadt pesti vért. Nem, nem Gollam vagy, inkább Tünde, bárki megmondhatja.
Lecsatolom, eldobom, amim van: a tó tele pesti Rolex-szel, Doxával. Nem kell karóra, van itt toronyóra lánccal. Van olyan nagy mellény, ami alatt elfér. De az nem az enyém. Én óra nélkül megyek, hisz van két ujjam, két hosszú mutatóm. Nem akarok hazatalálni, csak eltévedni. Nota bene.
A népek leveszik a szűrüket, s szügyig gázolnak a tóban. A meder alján mosógép. Dögöljek meg, ha nem Hajdú. Lebukom én is, a mélybe, könnyen merülök, mint egy óra, s kinyitom a gép fehér fedelét. Egy törpe bazsalyog rám, akarom, mondani, egy vertikális kihívásokkal küszködő jóember. Ő osztja az arcokat. És hát, nem tegnap óta. Egyszer én is felveszek egyet.
De addig is hömpölygök a tömeggel: márkás egy majális, én mondom. Adnak egy cukrot, és csók van a cukorban. Valaki zenél. Öreg a hegedűje. Régen tép. Rokonlélek, érzem én, megcsókolnám kukáskesztyűjét.
Aztán soklovas kocsiba tesznek. Aljas arcú taxis, mondanám, de nem is látom az arcát, annyira vizes. Háromszor kéri el a jattot. Milyen kocsis az, akinek harminc ezüst nem elég?
Reggel van. Elnyúlok egy mosolyban. Kitépek egy Stop táblát, azt dugom a kávéba. Kavarom, kavarom, mint Piszkos Fred a málnaszőrt, vagy bármi véres mást. Remeg a kezem, lánycukor nyoma az ujjaimon. Vagy csak a harmat. Azt nyalogatom. Tíz édes év, egy durva reggel. Rongyos a mosolyom. Nincs egy antik keret, amibe hirtelen bétehetném.
