Tinkó Máté: Naplószéljegyzetek 1.

Yusio-t letelepedését követően néhány héttel látogattam meg apró garzonjában, a Keletinél. Nagy lelkesedéssel mutatta nekem, hogy mennyire otthonosan érzi már itt, meg magyarázta kézzel-lábbal, tört magyarral, különös angollal, hogy nagyrészt sikerült mindent kipakolni-elrendezni azokból a tárgyakból, melyeket szülei küldtek utána.

„Így kell hát ennek lennie nélküled? Vagy egyre ostobábbak a kérdéseim, és túl naiv volna bármiféle válasz, amit már a látszat kedvéért sem készítesz elő nekem? Tényleg ennyire konok voltam? Tényleg el kellett volna mennem a nyílt vizekre, hogy halálhíremet lélegzetvisszafojtva várhasd, miközben mások fekszenek a párnámra, mások kócolják össze senkiéhez sem hasonlítható hajadat, mások isszák a csészémből a reggeli kávét, másoknak súgod azt, hogy csináljuk még egyszer, csak most én leszek felül, miközben az ajkadat véresre harapdálod, és suttogod önkívületben a halandzsaszavakat, tényleg így kell ennek lennie, hogy mindezt leírjam a sorokat nedves ujjaimmal kitámasztva, a billegő tengeren, az egyedüllét ide-oda ingázásában, ahol a gondolatok is terhesebbek, és én féltékeny leszek, ha kiszimatolom egy társam csalódását asszonyában, és önző vagyok, és azonmód rád gondolok, mert lassan másfél éve, hogy elhagytál, és azt ordítottad, ne menjek soha többé vissza, mert te már mást szeretsz, és néha még hangodra várok a nyílt víz hullámainak sodrásában, egyetlen vigaszom, hogy a szél elintézi helyettem, hogy erről ne tudjon senki más, hogy jó munkaerő lehessek, hogy erősen markoljam a kötelet, hogy a felhólyagosodott bőrre ne kérjek borogatást, hogy hangosan nevessek a disznó vicceken, hogy kibámuljak a távolba, hogy megírjak minden éjjel egy pecsét nélküli levelet, aminek kezdetben te, később már néhány kitalált, emlékekből felállított lány lett a címzettje, hogy a kapitány hívására elmenjek egy bordélyházba, és élvezzem a vágy bérbe vett szorítását, mert éreznem kell, hogy ha nem vagy, akkor is éreznem kell, még élek, mindezt éreznem kell, vagy feladhatnám, mint az a társam, aki a legcsöndesebb tiszt volt a fedélzeten, nem bírt soha normális adagnyit enni, csak egy kenyérvéget majszolgatott egész álló nap, megjósolta a vihar közeledtét percre pontosan, magában is beszélt, miközben figyeltem és láttam, hogy párhuzamosan tekintete a plafont kutatja, aztán egyszer hirtelen beteg lett, és ugyanúgy megjósolta a halálát, ahogy a tengeri viharok közeledtét, az ő egyéni viharát, ami valójában szívében már kezdetektől fogva tombolt. Vagy mégsem ezért. Csak én akartam látni benne magamat, egy sorstársnyit belőle, és azért jegyzem ezt most föl, ha egyszer eljutnak hozzád ezek a jegyzetek, legalább mások szerencsétlenségein keresztül értsd meg az én vonításomat.

Nem emlékem tisztán már szinte semmire. Az egyik déli város kikötőjében hagytam egy éjfekete szemű lányt. Rá igen, mert a combja hasonlított a tiédre. Azt kértem a harmadik éjszakán tőle, hogy feküdjön mellém, és engedje meg, hogy átkaroljam ott lent, és ne ijedjen meg, ha mindeközben bolondokat mondok majd. És hogy szeretem, mert finom tengerillata van, mert felhőtlen mosolya és könnyű bora, amivel minden találkozásunkkor megkínált, oly meghitten száll a fejembe, és olyan íze van, mint a keblének, az egyik legszebb női kebelnek, amivel valaha megkínáltak az égiek. Utoljára pedig már azt sem hagyta, hogy fizessek.

– Ezt az alkalmat ajándékul adom, mert mindig nagyon gyöngéd voltál velem, és a szívedben olyan szerencsétlen vagy még most is, mint egy kamasz.

Forrón csókoltam hosszú órákon keresztül és gyerekes szeretettel mentem el tőle napfelkeltekor, akkor, utoljára.”

Mindezt arról a Yusio kezébe akadó fényképről, amely férfit ábrázol egy partmenti ház előtt guggolni, apró faágat tartva, mellyel a homokba rajzol valamit. Egy távoli rokon, mondja. Rokon.

Majd megkínál rizsborral, mi mással, berúgunk tőle, nekivágunk az éjszakának.

Hazafelé, valamelyest tisztábban, azt hajtogatom neki, hogy ezt muszáj lesz, haver, ezt muszáj lesz még papírra.

Egy távoli rokon, mondja, rokon, széles vigyorral, három éppoly pontatlan nyelven, ahogy te is felmentést kértél tőlem, akcentusaid leple mögött az őszinteség és az örökérvényűség súlyával.