Viszlát, Columbo!

A Columbo hadnagy enigmatikus karakterét évtizedeken keresztül mesterien alakító Peter Falk 83 éves korában, 2011. június 23-án, hosszú betegség után hunyt el. Jelen írás a személyes rajongás és a televíziós sorozatokhoz fűződő szakmai érintettség korántsem példa nélküli találkozásából született.

„Being chased by Columbo
is like being nibbled to death by a duck”.
Peter Falk

A magyar felmenőkkel is bíró amerikai színész televíziós munkái mellett számos kiváló színdarabban és mozifilmben is szerepelt (Egy maroknyi csoda, Berlin fölött az ég, Júlia néni és a tollnok), az 1960-as években filmes szerepeiért két alkalommal is Oscar-díjra jelölték. A valódi sikert és nemzetközi ismertséget azonban az esetlen hadnagy televíziós szerepe hozta el számára. Egy lepukkant autó, egy elnyűtt ballonkabát, egy folyton füstölgő szivar, egy lusta, lógó fülű kutya, egy sosem látott, de annál többször emlegetett feleség, valamint számtalan kérdés és csavaros logikával megoldott gyilkossági ügy.

Columbo karakterét – melynek megszületése William Link amerikai televíziós forgatókönyvírónak köszönhető – első ízben 1960-ban láthatták a nézők, ekkor még Bert Freed alakításában. Peter Falk 1968-ban bújt először a különös figura szerepébe a Gyilkosság receptre című, tévéfilmként aposztrofált krimiben. Az elgondolás, mely szerint a különc hadnagy nyomozásai akár havonta is a képernyőre kerülhetnek televíziós sorozat formájában, majd csak 1971-ben realizálódik. A sorozat formára történő átmenet helyességét és legitimitását utólag is bizonyítja a széria mintegy harminc éves sikertörténete és a több mint negyven országban bemutatott hatvankilenc Columbo-epizód. A nagyszabású siker valószínűleg az alapkoncepció egyszerű újdonságában rejlett: bár Columbo hadnagyra nehézkesen süthetnénk rá a „lázadó” jelzőt, a sorozatra jellemző, hogy több ponton is szembefordul a ’70-es évekbeli amerikai krimisorozatok esetében megszokott, alapvetően a film noir hagyományaival dolgozó narratív és karakterképzési gyakorlatokkal.

„Ez egy új típusú nyomozás?” – az első epizódok egyikében Columbonak feltett kérdés esetünkben egy egészen más dimenzióban, a sorozatra jellemző történetvezetés újdonsága miatt lehet igazán érdekes. Egyrészt a Columbo kapcsán tisztán epizodikus szerkesztési formáról beszélhetünk: a különböző történetszálak az adott epizódon belül nyílnak fel és záródnak le, a következő részben egyik sem folytatódik, még az utalások szintjén sem. Másrészt mind a kortárs, mind az új, CSI-típusú bűnügyi sorozatokban megszokott tipikus történetvezetéshez képest a Columbo a krimire klasszikusan jellemző inverz narratívát még egy ponton megcsavarja: az elbeszélés ebben az esetben is a gyilkossággal kezdődik, viszont a néző mindvégig tudja, hogy ki a tettes. A befogadói pozíció megváltozásával a befogadás élményszerűsége is máshonnan ered, hiszen a „ki a gyilkos?” helyett a „hogyan kapja el?” kérdés hoz izgalmakat. A Columbo esetében ugyan fokozottan repetitív a narratíva, a „variációk egy témára és karakterre” metódusnak köszönhetően mégsem válik unalmassá a sorozat: minden alkalommal újabb és újabb intellektuális erőpróbának lehetünk tanúi, s a hatvankilenc epizód során a figurában rejlő lehetőségeket szinte a végletekig kihasználják.

A film noir típusú bűnügyi sorozatokra jellemző melodramatikus hangulat a Columboban gyakorlatilag egyáltalán nem érvényesül. A gyilkosság aktusa alapvetően drámai felütést eredményez, a hadnagy megjelenésével azonban a nyomolvasási procedúra, valamint Columbo és az aktuális gyilkos kapcsolatának dinamikája kerül a fókuszpontba. Ez utóbbi, az üldöző és üldözött sajátosan szokatlan viszonyára explicit módon is történik utalás, amikor Columbo kifejti: „Van, hogy meg tudok szeretni egy-egy gyilkost (…) Nagy ritkán… szeretem, sőt tisztelem őket (…) mert felfedezem bennük az értelmet, a humort vagy a kedvességet” (Kapj el, ha tudsz!).

Az előzőekből is kiderül, hogy a sorozat megjelenésekor nem csupán a történetvezetés technikái jelentettek újdonságot. Nem túlzás azt állítani, hogy Columbo hadnagy feltűnése egészen újszerűen hat(ott) a bűnügyi televíziós sorozatok palettáján, hiszen a karakter nemigen hordozza magán a sztereotipikus detektív-figura attribútumait. A slampos, kócos, évszaktól, időjárástól és alkalomtól függetlenül ballonkabátot viselő, csetlő-botló hadnagy megjelenését tekintve igencsak kilóg a Poirot, Sherlock Holmes vagy éppen Kojak által képviselt legendás detektívek sorából. A sorozat számtalan alkalommal reflektál arra, hogy ez a furcsa külső nehezen vagy egyáltalán nem indítja be a szükséges konnotációs-asszociációs folyamatokat. Columbo megjelenésekor szinte sohasem a rendőrt ismerik fel benne (hanem a hajléktalant, az autogram-vadászt, az egyszerű nézelődőt). Az összeszedetlen külsőhöz analogikusan rendelődik Columbo szétszórtsága, szórakozottsága és látszólagos feledékenysége. Mindazonáltal a karaktert éppúgy jellemzi (s ez a sorozatot nem követők számára akár paradoxonnak is tűnhet) a minuciózus figyelem, a már-már szőrszálhasogató aprólékosság, a különleges érv- és kérdésrendszer, valamint a briliáns logikai és dedukciós készség. Columbo mindezzel együtt „hétköznapi hős”, minden esetlenségével és ravaszságával „közülünk való”. Itt érdemes megjegyezni, hogy a televízió audiovizualitásának hála a nyomozót nem csupán látjuk, de halljuk is: a magyar nyelvű verzió kapcsán kijelenthetjük, hogy a karakterrel együtt idősödő Szabó Gyula mesélősen nyugodt, barátságos szinkronhangja tökéletesen illeszkedik a főszereplő figurájához.

Úgy tűnik, hogy a sikerben fontos szerepet játszik az is, hogy Columbo a hordozó médium mediális sajátosságainak figyelembe vételével és a sorozatlogika folyamatos szem előtt tartásával született. A televíziós sorozatformából szükségszerűen fakadó redundancia lehetővé teszi egy karakter komplex módon történő felépítését, mely a befogadás módjára és minőségére is hatással van: a befogadó főszereplőhöz való kötődése – legyen bármilyen előjelű – elmélyülhet, a néző jóleső ismerősséggel fedezheti fel újra és újra kedvenc figurájának tipikus manírjait, és az otthonosság érzetével léphet be a sorozat fiktív világába.

Talán ez a mediális reflektáltság, a megszokottól eltérő, fordított narratívában rejlő lehetőségek, valamint a fent említett szélsőséges karakterelemek kreatív összehangoltsága magyarázhatja, hogy a Peter Falk alakította Columbo hadnagy a televíziózás egyik legemlékezetesebb és legszerethetőbb figurájává vált. Ahogyan a Sorozatjunkie sorozatokra specializálódott blog egyik kommentelője (Neoprimitiv) írja: „a nyomozó, aki mellett nem volt se labor, se jó nő, se sötét múlt, még egy vacak partner sem, de évtizedek múlva még mindig képes kellemessé tenni azt a néhány percet, amit vele tölt az ember”.