Úgy gondolom, nem tévedek, ha azt feltételezem, hogy a megzenésített versek műfaja az Olvasóban a Kaláka nevét idézi fel. A neves előd nyomdokain elindulva, főként modern költemények megzenésítésére vállalkozik a Göncölszekér együttes minden perc itthagy című korongja, amely a Gryllus kiadó gondozásában jelent meg.
A lemezen 16 vers megzenésített változatából szemezgethetünk, melyek között nagyobb részt a kortárs magyar líra képviselteti magát, többek között Tóth Krisztina, Kovács András Ferenc és Kemény István révén, ám a „klasszikusok” sem hiányoznak, mint például Áprily Lajos vagy Petri György. Őszintén szólva a felvonultatott világirodalmi kvartettből számomra csak James Fenton és Salvatore Quasimodo neve csengett ismerősen, bár zárójelben megjegyezném, hogy hiányosságaim pótlása közben Jules Supervielle és Oszip Mandelstam kedvelőinek tábora egyaránt gazdagodott egy fővel.
A lemezborítóért Vancsó Zoltán fotóst és Erdész Ádám grafikust illeti a dicséret. A képet egy üvegfal osztja ketté: míg az előterében egy kávézó asztala látható poharakkal, újsággal és cigis dobozzal, mely a zene könnyedségére enged következtetni, addig a háttérben könyvespolcok elmosódott kontúrjai az irodalommal való kapcsolatot jelképezik. Az üvegen visszatükröződő elmosódott sziluett dinamikája a rohanó világ emblémájaként értelmezhető. A zenekar neve és az album címe a jobb oldalon, vízszintesen olvasható, a lehető legkevesebb helyet takarva, így a vizuálisan kódolt mondanivaló kiválóan érvényesül.
Nyitányként, mondhatni stílszerűen Petri Egyszerű, dalszerű című verse szerepel a lemezen, mely számomra az album egészének atmoszféráját sűríti magába a maga könnyed, már-már túlzottan is játékos dallamaival, az érezhetően erős Kaláka-áthallással, valamint a két perc ötven másodpercen belül a lehető legátfogóbb hangszerarzenál felvonultatásával. Az egyszerűség kevésbé van jelen, hacsak nem a gyerekalbumok hangzásvilágát idéző furulya-témák hivatottak azt képviselni. A dalszerűség ellenben nagyon erős, olyannyira, hogy az sokszor már a költeményt is háttérbe szorítja. A dalban hallható ritmusváltás előtt elsőre kicsit értetlenül álltam, aztán újra és újra meghallgatva rájöttem, hogy ez a kis „baki” valójában egy zenei intertextus: az Egy csók és más semmi című örökzöld részlete, mely egyrészt a vidám zeneiséget erősíti, másrészt utal az audiovizuális médiumok, a film és színház világára. Míg az első darabbal a mai napig nem sikerült megbarátkoznom, addig a KAF Weöres Sándor iránti hódolatát megtestesítő Árdéli szép tánc lüktető ritmusa már elsőre a fülembe égett. Az együttes nemcsak a vers hangulatát kapja el, hanem az általuk kreált zenei univerzumban a mandolin és hegedűszólók előbb egymásnak feleselve, majd egymást kiegészítve tökéletesen viszik tovább a vers ritmikáját a tisztán zenei átkötésekben.
A zenei intermezzóként funkcionáló Néma lüktetés ötletesebbnél ötletesebb témák sokaságát vonultatja fel. Mindezt azonban sajnos közvetlenül egymás után, szinte átmenet nélkül teszik a szerzők, így a folyamatosan változó ritmusképlet a kaotikusság és túlszerkesztettség érzetét keltik a hallgatóban.
Tóth Krisztina Visszhangja esetén a furulya nyitó- és záró dallama számomra a Gryllus Vilmos jegyezte Magyar népmeséket idézve foglalja keretbe a számot, talán túlzottan is a gyermekiesség felé közelítve hangzásvilágát. Ellenben jól aknázzák ki a „Hallom, hallom.” és a „Hallod, hallod?” refrénszerű pozícióba emelésével a női kórus lehetőségét. Az akusztikus gitár akkordjai itt andalítóan a háttérben maradnak, az álomszerűséget pedig a harangjáték és a furulya kiemelése teljesíti ki.
A tizenharmadik szám, KAF Fattyúdala szintén fülbemászó és átgondolt szerzeményre sikeredett. A remek mandolin-felvezetés után letisztult gitár-riffek következnek, ám nyoma sincs az oly sokszor kárhoztatott túlszerkesztettségnek. Talán a gitárszóló lába lóg csak kicsit ki az összképből, ám a harmonika-szólamok rögtön feledtetik ezt az apró szépséghibát. Úgy látszik, Kovács András Ferenc verseire nagyon jól rá tudtak hangolódni a fiúk!
Ellenben A titkos élet című dal éles ütemváltása előtt szintén értetlenül állhat a hallgató. Mire a Kemény István versére komponált zene vérszegény araszolásából magunkhoz térünk, egy újabb perc után már az addigiaktól idegen ritmusvilággal megyünk tovább.
A Kikötő blues Kántor Pétertől önmagában egy jól hangszerelt darab, a lemez zeneiségét egészében nézve azonban nagyon is kilóg a repertoárból. A dalban minden hozzávalót megtalálunk, ami a klasszikus blues-receptkönyvben szerepel, bár az énekből azért hiányolom az igazi blues-os átütő erőt.
Összességében a lemezt inkább egy érdekes első próbálkozásnak titulálnám, ahol az ember az első hallgatás után tisztában van azzal, hogy tapasztalt, profi zenészekkel van dolga, a dalok többségét mégis nehezen emészthetőnek, túlszerkesztettnek érzi. Úgy gondolom, a probléma magja, hogy rengeteg kiváló zenei ötlet kerül egymás mellé, sajnos a legtöbb esetben egy adott dalon belül. Az ilyesfajta riff-áradatban nem csak a jó zenei elgondolások vesznek el, de a hallgatóban is az összevisszaság benyomását keltik. Számomra zavaró volt az a feszültség is, ami a dal és a vers hangulatvilága, valamint a gyermekies furulya-dallamok között szikrázott. A hangszerelést tekintve tehát az a véleményem, hogy a továbbiakban érdemes szem előtt tartani a „kevesebb néha több” elvét.
A tényt azonban, hogy ezen a lemezen is vannak ígéretes szerzemények, nem szabad elvitatnunk. Az együttesben is rengeteg potenciál van. Mindezek ötvözetéből reményeim szerint egy összetettebb, kiforrottabb második album fog születni.
Göncölszekér: minden perc itthagy, Gryllus, 2011.
Borítófotó: Youtube
