Ha a nindzsára szavazol, maszkban csinálja

„Mindannyian kurva szépek vagyunk.” – Ezzel a biztatással indul a szerdai napom Kukorelly Endre versszemináriumán. A hangulatra megint nincs panasz.

Kukorellyvel elsősorban azon tanakszunk, hogyan szerettessük meg a magas kultúrát. Miért van az, hogy „Magyarországon mindenki el tudná szavalni a Kislány a zongoránált”, de „nagyon rá kell gyógyulni a Wagnerre”? A szórakozás szóról miért asszociálunk arra, hogy „dizsi, buli, nézzük a Győzike show-t?” Fontos ezeket megértenünk, hogy „előbb magunkat tegyük tisztába, aztán basztassuk az embereket”. A gondolatok ide-oda kanyarognak, mígnem Kukorelly riadtan fel nem eszmél: „most miért is kezdtünk a pedofíliáról beszélni?” Kapelner Zsolt halkan hozzáfűzi, hogy „alig egy óra alatt eljutottunk a baszásig. Azért ez kurva jó”. A szeminárium zárása is igazán bátorító: „nem kell attól aggódni, hogy már majdnem 12 éves vagyok, és még mindig nincs Nobel-díjam”.

Ebéd után Zsadányi Edit tart előadást a női (próza)poétikáról. Nőket ábrázoló impresszionista festményeket is elemzünk közösen. Dunajcsik Matyi felfedezi, hogy az alakok mind támaszkodnak, senki sem tud megállni a saját lábán. Megemlítjük a magányt és kiszolgáltatottságot, de Péczely Dóra megjegyzi, hogy ő azért elfogadná, ha olyan szép fehér ruhában olvasgathatna egész nap a folyóparton. Még akkor is, ha a képen valójában nem könyv, hanem esernyő van. Az előadás azért volt különösen érdekes, mert a közhiedelemmel ellentétben nem a női írókat, hanem a női gender szerepek irodalmi, művészi megjelenését taglalta. Az előadás után Dunajcsik Matyi meséli el, micsoda szakadék tátong a tudományos-művészeti és a hétköznapi élet között a melegek megítélését illetően. Lóránd Zsófi tapasztalatai viszont pont ellentétesek, az ő feminista látásmódját az átlag nők sokkal inkább megértik, mint az elit. Az előítéletek körül is kialakul egy kisebb vita, Simon Marci rámutat, hogy mindannyiunknak vannak előítéletei, ez a homo sapiens sajátja, de ettől még nem kell eszerint élni. Ahogy a dán kortárs képzőművész FOS installációján is áll: „A rasszizmus természetes, a demokrácia mesterséges.”

Ezután Nemes Z. Márió moderálása mellett Kele Fodor Ákos és Orosz Anna Ida jóvoltából a Prizma című filmes folyóirat mutatkozik be, amely évente négyszer jelenik meg „fejtágító céllal”, elsősorban olyan tematikát járva körül, amely az olvasóközönség számára ismerős lehet, pl. pornó. Hamarosan a film mint dokumentáció létjogosultságát kérdőjelezzük meg, hiszen a rengeteg effekt éppen a fikció jellegét hangsúlyozza, így az előbb-utóbb a képzőművészet egy válfajává csonkul vissza. „A parazita viszony a valóságban sokkal álságosabb lett”, hála a technológiának. „Transzformerek nincsenek, de Hókuszpóktól kurvára féltem” – vallja be Kele Fodor, rámutatva az olvasási kód fontosságára. Szóba kerül, mennyire minimálisra csökkent úgy általában a narráció az attrakcióhoz képest. L. Varga Péter ezzel kapcsolatos kérdése a szüzséről és a fabuláról olyan rétegzettre sikerül, hogy utána mindenki csak néma csendben néz maga elé. Kimerítő válasz helyett a szerkesztők inkább beraknak három kiváló versfilmet. A műfaj lényege, hogy a képi narráció tulajdonképp egy szintre emelkedik magával a verbális narrációval, új nyelvet talál hozzá.

Vacsora után ismét az irodalom kerül reflektorfénybe, Sopotnik Zoltán és Tallér Edina moderál. Először Halász Margit, a mesevándor olvas, aki olykor például halászokkal lakik hetekig, hogy anyagot gyűjtsön meséihez, és aki a szereplőrendszert csomagolópapírokra rajzolja fel színessel. Irigylésre méltóan békében van önmagával és a világgal. „Nem rosszabb most, mint a középkorban. Más.”

Szvoren Edina ennél talán „destruktívabb” alkat: régóta vágyott már rá, hogy gyilkoljon írásaiban, mára ezt többen meg is tette, noha elismeri, hogy „nem lehet mindig gyilkosságról írni”. A destruktív férfi szereplőin férfiak és nők egyaránt nyüszítenek, főleg Sopotnik Zoltán a konyhában.

Erdős Virág ironikus szociokölteményeiből ad ízelítőt olyan emlékezetes részeket hagyva hátra, mint a fogsorban-offshore-ban rímpár vagy „a belek keringnek, szállnak a magasban” (Az öngyilkos merénylő dala: Egy házasság emlékére) ötletes parafrázisa. Az irónia szerinte generációs fogyatékosság.

Az este utolsó programjának témája: Trauma az irodalomban, amelyet Szegő János dinamikus moderálása és a megszólított Menyhért Anna és György Péter értékes felszólalásai tesznek emlékezetessé. Rengeteg elgondolkodtató, olykor falhoz vágó hozzászólás hangzik el, némileg bajban vagyok, hogyan adjam vissza. A trauma mindenekelőtt töréspont az életben, szögezi le Menyhért Anna, melyhez szégyenérzet tapad, így az egyén vagy a közösség inkább hallgatásba burkolózik, elfojtva a traumatikus eseményt. „Ez a rettenetes jelen mindent felzabál”, „azért nem tud mit kezdeni a halottjaival, mert nincsenek halottjai.”

György Péter szerint az oroszok egyszerre rettegték és akarták Sztálint, meg akartak neki felelni. Ameddig szimplán ostobának és egyszerűnek tituláljuk a Sztálinnak, Rákosinak, Kádárnak behódoló népet, addig nem leszünk képesek arra, hogy a (kollektív) személyiségünkbe építsük e traumát, hogy ezáltal az feldolgozhatóvá válhassék. „A rendszerváltás egész története egy temetés története hullarablásokkal.” Mégis (vagy éppen ezért) él még a „régen MSZP-s, ma jobbikos szavazók körében a kádári romantika”. A későbbiek során az is kiderül György Péter szavaiból, hogy trauma-konjunktúrát élünk, amnéziaválságot, ahol a kommunizmus örökölt, a nácizmus pedig tanult trauma olyannyira, hogy akarva-akaratlanul megfeledkezünk mások mellett Franz Frühmannról, a magyar irodalom legnagyobb német fordítójáról…

E komolyra hangolódott kerekasztal után felüdülésként következzenek az éjszaka magasröptű beszélgetéseiből elcsípett mondatok, a teljesség igénye nélkül: „Fehér találtad a Szegőt”, „hippikommunizmus”; „Szadoma és Mazocha”; „Baszd meg, a németek designban gondolkodtak. Rábasztak.”; „Nem vagyok én Biblia”; „Minden út az LSD-hez vezet.”; „A pálinka is ember, baszd meg.”

Az este során főleg a JAK egyik idei sorozatszerkesztő-pályázója, Orcsik Roland jár élen, már ami a szavazatszerzés legkülönfélébb cselfogásait illeti, feltűnően gyakran emlegetve együtt a második világháborús Japánt és a (japán szakos) riválist, Simon Marcit – „Hiroshimon Mártont, a JAP-tagot” –, megtéve őt a JAK-ot fenyegető gonosz japán ellenségnek. „Az Orcsik egy természeti jelenség. Gömbvillám” – szól Marci kommentárja. „Micsoda magasföldszintről érkezett poén” – vág vissza Roland, majd felhasználja az újonnan kialakított „imidzsét” a kampányoláshoz: „Szavazz a gömbvillámra, ne a megszokott nindzsára! Ha a nindzsára szavazol, maszkban csinálja.” Krusovszky Dénes arra a megállapításra jut, hogy „a [Jónás] Tamás legalább kiszámítható.”

JAK Fesztivál, 2. nap, Szigliget, Alkotóház, 2011. augusztus 24.

A fotókat Áfra János készítette.