Amíg mi a lábunkat a strand medencéjében vagy esetleg a hűvös tengerben áztattuk a nyáron, a Red Hot Chili Peppers tagjai keményen dolgoztak legújabb albumukon. Az I’m With You augusztus 29-én jelent meg, amit másnap egy rendhagyó buli kísért. A lemezbemutató koncertet a világ mintegy 900 mozijában, így hazánkban is élőben vetítették.
A kaliforniai csapat lassan harminc éve kezdte pályafutását, és már túl van a hatvanmilliós lemezeladáson is. A Red Hot Chili Peppers kezdetben a punk rock és a funk stílusokat elegyítette, és bár hamar rendkívül népszerűvé vált, a már populárisabb hangzásvilággal rendelkező Californication, By the Way és Stadium Arcadium lemezek hozták meg neki az igazi világsikert. Nemcsak kitűnő zenéje miatt vált ismertté a banda, hanem a srácok kirívó öltözködése miatt is: előfordult, hogy meztelenül álltak ki a színpadra, a férfiasságukat pedig csupán egyetlen zokni takarta.
Miért is említem ezeket? Mert az I’m With You esetében már közel sincs meg az a fiatalos őrület, mint ami a régi szép időkben. Sokak szerint megpecsételődött a banda sorsa, amikor a kitűnő és igazán karakteres gitáros, John Frusciante kilépett az együttesből. Helyét a leginkább session-zenészként ismert Josh Klinghoffer vette át, aki hiába játszik jól, csupán beleolvad a csapatba, kíséri a dalokat, de semmi egyedit nem tud magából megmutatni.
A korong összességében hozza a jól megszokott profizmust, mégis hiányzik belőle a szusz. Az első két szám teljes mértékben átveszi az előző három album stílusát és dallamait. A harmadik, a Brendan’s Death Song egy egészen jól sikerült ballada, ami az elhunyt koncertszervező, Brendan Mullen számára állít emléket, akinek sokat köszönhettek a fiúk. Ez a búcsúdal a lemez egyik legjobbja. Az akusztikus gitár bús, gyászos hangulatot teremt, amit a szöveg csak tovább fokoz.
Az Ethiopia cím hallatán méltán gondolhatnánk, hogy a következő track elrepít minket a déli kontinensre, de ez sajnos elmarad. A hangszerelés és a dallamvilág sokkal inkább az évek óta megszokotthoz hasonlít, csupán minimális az afrikai zenei hatás. Ez a tendencia egészen a már klip formájában is ismert The Adventures of Rain Dance Maggie-ig folytatódik, ami feszes tempóval pörgeti fel a hallgatókat. A videoklip nem túl kreatív, lényegében egy tetőkoncertet mutat be, aminek ötletét a U2 például már 1987-ben megvalósította (Where The Streets Have No Name). A RHCP kisfilmje csupán arra alkalmas, hogy vizuális formában is beharangozza az új albumot, de semmi egyéb értéket nem mutat.
A lemez második felén kettő, viszonylag gyors, ritmusos dal is helyet kapott közvetlenül egymás után, mégpedig a Goodbye Hooray és a Happiness Loves Company. Az utóbbit különlegessé teszi a szokatlan ritmus és a zongorakíséret. Ha nem is sikerült forradalmit alkotniuk, legalább láthatjuk, hogy próbáltak valami újat is becsempészni az unott dallamok közé. Az utolsó négy szám hallatán azonban újból csalódás ér minket, hiszen visszatér a kezdeti egyhangúság, és elmarad a méltó finálé.
A fiúk az egyik rádióban azt nyilatkozták, hogy hetven dalt írtak a lemez elkészítéséhez, és ebből válogatták össze ezt a tizennégy – lássuk be, többségében nem túl jól sikerült – nótát. A szerzeményekkel nem zeneileg van gond, hiszen jól megmunkált, igazán professzionális alkotások. A stílus felől nézve viszont nem túl impozánsak, mondjuk ki, erőtlenek. A Red Hot Chili Peppers évekkel ezelőtt felhőkarcolónyi magasságra tette a lécet, amit valóban nehéz megközelíteni, de sajnos az I’m With You még próbálkozásnak is gyengének bizonyult.
Red Hot Chili Peppers: I’m With You, Warner Music, 2011.
Miért lenne egy zenekarban, aminek a tagjai közel járnak az 50-hez, a fiatalos őrület?
(nem mellesleg a színpadon nem látszik, hogy mennyi idősek)
fölösleges arra hivatkozni hogy 50esek lassan – közhely, de a rock (az igazi) kortalan – lásd Stones
mintha a Stones változatosabb lenne zeneileg :D.
egyrészt – a Stones változatos (főleg Jonse-sal) – másrészt: fiatalos őrületről volt szó, nem pedig változatosságról
Egyrészt: az RHChP már bőven világhírű és -sikerű volt a Califronication előtt is (Under the Bridge),
másrészt amikor a Californication befutott, már rég nem ugráltak meztelenül (ill. zoknival a férfiasságukon)a színpadon. Frusciante pedig már többször is kilépett tőlük, ezért többször is temették a bandát, aztán hiába.
A 99-es Woodstockon Flea pucéran játszott (még zokni se volt), de valóban nem volt már jellemző a tendencia. Frusciante most lépett ki másodszor.