Egységes fenség

„Amikor hazaérünk, / Egy jégcsapot nyújtasz / Felém, kóstold meg, / Mondod, Finnország / Íze van.” Acsai Roland előző, 2008-as kötete, a Két ég satujában Finnország távoli tájait hozta közelebb az olvasóhoz. Új könyve, a Hajnali kút szintén egy északi ország, Norvégia vidékeire kalauzol bennünket. Mindkét kötetben rendkívül hangsúlyos a természet által kiváltott tapasztalatok leírása, de az idén megjelent kötet tovább árnyalja ember és természet kapcsolatát.

A Két ég satujában versei két ember egymásra találásának stációiról adnak képet, e kapcsolat megképződésében pedig komoly szerepe van annak az országnak, amelyben kialakul ez a szerelem. Jelen kötetben az én és másik viszonya némiképp módosul: a másik helyére a természet lép, így lehetünk tanúi annak, hogyan teremtődik meg a kapcsolat ember és fjordok, bálnák, fenyőerdők között. A kapcsolat leírására használt nyelv rendkívül pontos és lényegretörő. Ayhan Gökhan szerint „a szavak és mondatok hőmérséklete alig megy fagypont fölé, annyira visszafogott és mértéktartó, megfontolt Acsai Roland költészete, annyira az összpontosítás a főcél és a célon túl ívelő másik-világ helyes vonalainak kirajzolása, felfedése” (Ayhan Gökhan, Acsai Roland: Hajnali kút). Egyetérthetünk a kritikus észrevételével, hiszen a szövegek nem pusztán a vizuális tapasztalatok megragadására törekszenek, hanem az elképzeltet is láttatni próbálják, ahogy ezt A teljes körben is felfedezhetjük: a szöveg a szivárvány földalatti útját írja le.

Acsai új verseskönyvét végigolvasva a befogadó is egy különleges útvonalat jár be, de nem egyedül. A címadó versek általában kitüntetett szerepűek abból a szempontból, hogy szövegeik az egész kötet egy lehetséges olvasatához kínálnak fogódzót. Nincs ez másként a Hajnali kút című vers esetében sem. Itt már megjelennek azok a motívumok, amelyek átszövik a kötetet: növényekről, állatokról, egy gyermekről és a gyermek feje búbját simogató felnőtt kezekről olvashatunk a rövid alkotásban. Az olvasó egy család szemszögén keresztül ismeri meg Norvégia vidékeit, s a családi nézőpont része a gyermeki perspektíva is: a versek egy részében a kislány, Zsófi szemszöge is érvényesül (például a Tollas mérleg címűben). Milyen az a világ, amit a szövegek alapján elképzelhetünk? A metaforahasználat azt eredményezi, hogy a természet elemeit összefüggőnek, egymástól elválaszthatatlannak látjuk. Egyetlen madárban egy fenyőerdő ölt testet, csőréből gyanta szivárog vér helyett (Egyetlen madár). A leányát védő apa olyan, akár egy halászó madár, amely árnyékot vet (Hidegvérű sziklák). A megvakult gleccsertó egy összezsugorodott csillag formáját ölti magára (Gleccsertó; Jostedalsrypa). A metaforák forrástartománya általában a természet, melynek az ember is része, ezért a megszemélyesítések is fontos szerepet kapnak a tájleírásokban, általuk válik az északi vidék emberarcúvá. Mindez fordítva is igaz: az ember is hasonlóvá válik más élőlényekhez vagy természeti elemekhez. Az emberkéz például „furcsa, ötlábú ló” (Hajnali kút), a nő pedig tenger (Két tenger).

A kötet mindhárom ciklusára jellemző a természeti egység tapasztalatának megfogalmazása, mégis vannak árnyalatnyi eltérések abban, hogy az egyes részekben milyen jelenségre, folyamatra kerül nagyobb hangsúly. Így az első, Nyírfa; halászsas címet viselő ciklus mellé talán az átváltozás fogalmát lehetne rendelni. A ciklus címét adó szöveg egy különleges metamorfózisról számol be: a nyírfa halászsassá változik, de nem marad meg ebben az állapotban, hanem végül „[n]yírfává változik újra”, de már nem ugyanaz a nyírfa, hiszen törzsében „[t]ovább gyűrűzik a fjord vize, évszázadig”. A verset elolvasva az lehet az érzésünk, hogy a növények és állatok közötti határok átjárhatók, flexibilisek. Az átváltozás, a megfordítás játéka más versben is hangsúlyossá válik, például a Hidegvérű sziklák címűben: itt nem a fjord vize hátrál apály idején, hanem a sziklák óriásteknősökként „kúsznak / Egyre feljebb a parton”.

A következő ciklus a változások helyett inkább az állandóságot helyezi középpontba. A bálna című vers egyik mozzanata a megörökítésről beszél. A fotózás szelekció: kiválasztunk egy látványt, egy pillanatot, hogy megőrizzük a többi pillanat mellőzésével. Ebben a versben viszont nemcsak annyi történik, hogy a lírai én maradandóvá tesz egy pillanatot, hanem mintha őt is megörökítenék családjával együtt: „Úgy álltunk / Ott, hunyorogva, apa, anya, gyerek, / Mintha nem is mi fényképeznénk, / Hanem bennünket örökítene meg / Valaki”. Ez a mozzanat az egész kötet kicsinyítő tükreként is olvasható, hiszen a legtöbb vers olyan, mintha a beszélő makrofotókat mutatna az őt körülvevő világ mikrotörténéseiről, s eközben feleségét és gyermekét is megörökíti. A ciklus kezdetén és végén is kitüntetett szerepet kap a bálna motívuma, hiszen az utolsó vers A Dale-templom bálnája címet viseli – ez egyben a ciklus megnevezése is. Ellenben az állat itt nem a Jónást elnyelő hatalmas cethalként áll előttünk, hanem a csodálat tárgyaként, akár élő bálnáról, akár falfestményről van szó.

A kötet harmadik, leghosszabb része A teljes kör címet viseli. A legelső versben a szivárvány fut teljes kört, visszafordulva önnön kiindulópontjához. Ám nem csak a szivárvány útját jellemzi a visszatérés: a ciklus versei olvashatóak az előző két ciklus motívumai felől is, hiszen visszatér például a barázdabillegető, a fenyveserdő vagy a templom. Utóbbi helyszín többször is előfordul a versekben, azonban a templom említésével nem jár együtt a transzcendensre való utalás – sőt, a Sorsvonal című vers beszélője így fogalmaz: „A táj, mint egy tenyér. / Nem mondom ki, hogy [istené].” A név kimondása és elhallgatása generálja a feszültséget a műben, hiszen a szöveg „apró jósai” mégis Isten tenyereként látják a tájat, s így próbálnak belőle olvasni.

A kötetet végigolvasva úgy érzékelhetjük, hogy nemcsak az imént említett vers, hanem mintha a kötet összes verse az Isten tenyereként is felfogható tájról íródott volna. Acsai szövegei nem illethetőek pusztán a tájleíró költészet címkéjéhez, hiszen a természet látványa által kiváltott fenséges esztétikai tapasztalatát is igyekeznek visszaadni. A befogadó nem állhat ott Isten „sziklakérges” tenyere előtt, a szövegek mégis azt a benyomást keltik, mintha mi magunk is otthagytuk volna kézjegyünket „a hegy vendégkönyvében” (A hegy vendégei). „Végül észre se vesszük: / Megérkeztünk.” – olvassuk a kötet zárásaként (Úton Björk felé). Az olvasó is megérkezhet valahová, valahányszor fellapozza a könyvet: a természetnek a költői nyelv által megképződő egységéhez.

Acsai Roland: Hajnali kút, L’Harmattan, Budapest, 2011.