Milyen az, amikor egy identitásválságban vergődő, szociokörképbe illő, harsány karaktereiről, vágyakban tobzódó történeteiről ismert spanyol filmrendező kezébe akad egy rideg, horrorisztikus, rejtett motivációkat felvonultató francia bűnügyi regény? Első nekifutásra nem könnyű elképzelni ezt a furcsa elegyet, pedig Almodóvar legújabb darabja ilyen alaphelyzetben született.
A bőr, amelyben élek olykor bizarr, máskor groteszk, de mindenképp komoly, (bio)etikai kérdéseket érintő film. A válaszokat pedig senki sem súgja meg nekünk. A forrás Thierry Jonquet Tarantula című krimije, amely három emberi sors különös összefonódását ragadja meg. A főhős egy plasztikai sebész, aki luxuskörülmények között rabságban tart egy nőt. Kapcsolatuk hátborzongató, hisz valahol a szexuális kizsákmányolás és a megmagyarázhatatlan vágy határán imbolyog. A második főhőst, egy fiatal férfit hat évvel korábbról ismerjük meg. Látszólag ok nélkül rabolták el, s tartják láncra verve. Innen ered a könyv találó címe is: a férfi Tarantulának nevezi el fogvatartóját. A harmadik szál – amit a film kevésbé bont ki – egy bankrabló bujkálása. Ebből már egyértelmű, mekkora csomót kell kibogoznunk. A regény – főként mert szövegközpontú és tágabb az időkezelése is – precízen mutatja be a folyamatot, amúgy hidegen tálalva, ami Almodóvar stílusától távol áll még a visszafogottabb filmjei esetében is.
Érdemes már most leszögezni, hogy a film kapcsán sokkal inkább inspirációról, mint adaptációról kell beszélni. Igaz, a történet a Tarantula érdeme, sőt a cselekmény is szinte csak „átültetés”, Almodóvar mégis feldúsította és kiszínezte a mű világát: az elmesélés módján, a motívumok felhasználásán ott díszeleg a rendező keze nyoma. Az ihletforrás mégiscsak a horror irányába mutató krimi, s Almodóvar köztudottan irtózik a műfaji kötöttségektől, így aki vérbe fagyott hullákra és csonkolt végtagok esztelen orgiájára vágyik, jobb, ha másra vált jegyet.
A különbségek ellenére mégis kézenfekvő volt a rendező választása. Almodóvartól megszokhattuk már az idősíkok önkényesnek ható ide-oda pakolászását, bűnök és vágyak kavalkádját, melyeket széplelkű prostituáltak, bűnös papok vagy karakán transzvesztiták prezentáltak, többé-kevésbé hitelesen. A bőr, amelyben élek annak ellenére passzol az életműbe, hogy a komikus elemek, a performansz-ízű jelenetek hiányoznak belőle. Cselekményvezetése és látványvilága egyaránt jóval letisztultabb, mint a spanyol filmes korábbi alkotásai. Mindössze egyetlen, a történet hitelességét megerősítő, ezáltal fontos szerepet betöltő flashback, és a színtelen-szagtalan színek uralkodnak: itt egy fehéren villódzó maszk, amott egy fekete kezes-lábas. Almodóvar beállt abba a sorba, ami a Volverrel kezdődött: egy korosodó rendező filmjei már ezek, a fiatal Almódavarra jellemző pajkosság, drámaiság, sőt pimaszság is átgondoltabb lett, ezáltal – sajnos vagy nem sajnos – kevésbé ösztönös.
Ezt alátámasztja a filozofikusabb, úgymond trendi téma is, és talán ez lehetne az egyik legnagyobb pozitívum. A tudomány és az individuum harca ugyanúgy jelen van, mint a főhősnő bosszúja, kiváló vitaalapot szolgáltatva. Hogy melyiken van a súlypont – általános etikai dilemma vagy személyes ügy –, azt sokkal nehezebb megmondani. Úgy tűnik, a tudomány csak háttere vagy súlytalan kiindulópontja a főhős, Vera lelki és fizikai szenvedéseinek, és eszköz a sebész, Robert kezében. Ahhoz azonban, hogy jó bosszúfilmként definiáljuk a mozit, túl sok a dramaturgiailag gyengébb pillanat, mint például az öngyilkosság és a nemi erőszak. A(z orvos)tudomány szerepeltetése nem újkeletű Almodóvar eszköztárában, elég, ha a Mindent anyámrólt említjük, ahol viszont nyilvánvalóan az események katalizátoraként funkcionál. A döntő végső soron az, hogy itt is jó ötlet-e póráz nélkül engedni a „szabad-e genetikai kísérleteket folytatni embereken?” és az „egy-egy ilyen erőszakkal elkövetett orvosi beavatkozás hogyan hat az egyénre?” kaliberű kérdéseket.
A leginkább dicséretre méltó aspektusa a filmnek a zenei harmónia. Alberto Iglesias dermesztő vonósai, Buika húsba vájó hangja, és a nyomokban előforduló monotonitás (Trentemoller: Shade of Marble) kiválóan visszaadja a film olykor-olykor megbotló eklektikusságát. A bőr, amelyben élek tehát kellemes ujjgyakorlat Almodóvarnak, hogy erősítse a profilváltást. Nem olyan bátor, mint szokott lenni, de nem olyan mérsékelt, hogy hidegen hagyjon bárkit is.
A bőr, amelyben élek (La piel que habito), 2011. Rendező: Pedro Almodóvar. Forgatókönyv: Pedro Almodóvar és Thierry Jonquet. Főbb szerepekben: Antonio Banderas, Elena Anaya, Blanca Suárez, Marisa Paredes. Forgalmazza: Budapest Film.
Ez nagyon jó lett!