Miközben a kezdő képsorokat, az arab fiúcskák kopaszra borotválását nézem, elfog kissé a kétségbeesés. Tágra nyílt, rettegő tekintettel bámulnak rám a vászonról. Meglehetősen kényelmetlenül érzem magam. Denis Villeneuve legújabb háborús drámájában a Közel-Keleten zajló vallási háborúk pusztítását mutatja be.
Tönkretett emberi életeket látunk, míg Naval Marwal után nyomozunk. A nő után, aki végrendeletképpen két levelet hagyott hátra ikreinek. Ezek mentén indul a kaland, a kutatás. A valódi Naval Marwalt, a háborús hőst útközben ismerik meg a címzettek. A harcos palesztint, aki egy lázadóba szeretett bele. A nőt, aki énekel. Aki lelőtte a keresztények vezetőjét. A gyerekek erről ezidáig mit sem sejtettek, számukra az anyjuk egyedülálló teremtés, aki a háború miatt Kanadába menekült, titkárnőként élte a mindennapi emberek életét, ellátta a családját. Ám mielőtt erre lehetősége lett volna, merényletet követett el, börtönbe zárták, naponta kínozták, megerőszakolták és egy idő után gyereke született. Kettő. Ikrek. Pont, mint Jeanne és Simone.
A Felperzselt föld című mozi a szentnek hitt családi kötelékek romlását mutatja be. Az ikrek anyjukról alkotott képe az utazás alatt egyre sötétebb és sötétebb árnyalatot kap. Egy ismeretlen nőnek köszönhetik az életüket. Ennek ellenére kötődnek hozzá. Az anyjukon keresztül definiálják magukat, még a fogantatás körülményeinek ismeretében is. A háborúban a vallási hovatartozás, az ikreknél a vérközösség értéke, a család egysége válik meghatározóvá. Egymásba kapaszkodva menetelnek a roncsok között. Ebben a világban csak a származás mérvadó. Jeanne egy ellenséges busztámadás során kirántja egy palesztin nő kezéből a gyermekét, a sajátjának hazudja. Mivel ő keresztény, megmenthetné. Az ő karjában a fegyveresek életben hagynák. De a gyermek aztán mégis ráveti magát anyja szétlőtt, vérző hullájára.
Az ikrek nyomozását, vándorlását a sivatagban és az anya történetét ötperces jelenetekre szabdalva látjuk, ezek váltják egymást. Az anya és lánya emlékeinek keveredése ad egy csavart a filmnek, a történet így nem laposodik el egy pillanatra sem. Ez a megoldás Inarritú vágási technikáját idézi, gondolhatunk akár a Bábelre, akár a Korcs szerelmekre is. A mexikói filmes alkotásaiból ismert kisszerű, esendő karakterek, reménytelen, sorsszerű történések szintén visszaköszönnek.
A film gyönyörű képi világa könnyedén berántja a nézőt, az egyes átvezető jelenetek pedig rendkívüli erővel festik fel a hangulatot. Az uszoda, az úszás visszatérő motívum. A türkizkék vízfelület éles kontrasztban áll a kopár sivataggal. A vizuális megoldások a magzati pózban vízen lebegő ikrek védtelenségét éreztetik.
A történet csavarokban gazdag, és a film végére robbannak be a lényeges információk: a jelentőséggel bíró események, a valódi felfedezések ekkor történnek. Addigra megismerkedünk a mai Közel-Kelet valóságával, az anya jobb világért folytatott harcával, a felkelők öldöklésével és az ikrek kulturális örökségével.
Villeneuve filmje nem véletlenül érdemelte ki az Oscar-jelölést a legjobb nem angol nyelvű film kategóriájában: egy család drámáját, a testvérpár harcát és a Kelet sokszínűségét, a problémák forrását, a jelenkori állapotot és az idevezető utat egyaránt páratlan alapossággal mutatja be a mű.
Olyan dráma fut a vásznon, ahol családi kötelékek veszítik el jelentőségüket, vagy tűnnek fel korcs színben egy olyan korban és közegben, ahol a származásnál nincs fontosabb. A film hús-vér karaktereivel emelkedik ki a háborús drámák sorából. Személyesebb, őszintébb élményt nyújt a Libanoni keringő animált megemlékezéseinél, ahol mintha robotok számolnának be a tapasztaltakról, vagy a komikus, szinte Rowan Atkinsont idéző, szánalmas figurákban bővelkedő A zenekar hazatérésénél, amely vígjátékszerű elbeszélése az egyiptomi-palesztin együttműködésnek. A Felperzselt földdel viszont rothadó, életszagú borzalmat kapunk a kanadai direktortól, két órába és egy különleges történetbe zárva.
Felperzselt föld (Incendies), 2010. Rendező: Denis Villeneuve. Forgatóköny: Denis Villeneuve, Wajdi Mouawad. Főbb szerepekben: Lubna Azabal, Mélissa Désormeaux-Poulin, Maxim Gaudette. Forgalmazza: Mokép-Pannónia Kft.
Ügyes írás! Bár egy-két tévesztés belecsúszott: a kislány nem jut el a buszig, hogy anyját átölelje, már előtte lelövik. A zenekar látogatásában (nem hazatérése) pedig az izraeli-egyiptomi viszonyok változnak meg a – szerintem nem szánalmas – hétköznapi, de valóságos, hús-vér (szóval itt is vitázom veled 🙂 szereplők között.
Amúgy az általad említett filmek közül egyiket sem érzem háborús drámának, egyikben nincs is, a másikban vissza próbálnak emlékezni rá, a harmadikban (Incendies) bár a múlt síkján jelen van a polgárháború, de a fiát kereső anya sorsa kerül előtérbe, maga a háború csak tünete azoknak a dolgoknak, amikről a film szól.