Kritikakötetet összeállítani és kiadni látszólag a világ leghaszontalanabb vállalkozása, mint ahogy a kritikusi szakmát művelni is. Hiszen jól begyakorolt közhely, hogy hazánkban egyre kevesebben olvasnak szépirodalmat, így róla szóló szövegeket még ennél is kevesebben. Mert sok az infó, de kevés az idő, a kritika túlságosan szakmaivá vált (mindig is az volt?), a rövidebb recenziók pedig végső soron általánosítások, gyakran megmaradnak egy-egy bővebb fül- vagy reklámszöveg szintjén. Akár jelen írás is.
Ha viszont a statisztikákra pillantunk, és kikérjük egy-egy online folyóirat szerkesztőjének a véleményét, azt mondhatjuk: az emberek állandóan kattintanak, olvasnak, szörfölnek, és gyakran tévednek irodalmi portálokra. A nyomtatott kultúra esélyei így nem túl jók mostanság, így Kiss László Kis és egyéb világok című, hangsúlyozottan irodalmi kritikákat tartalmazó kötete ezekkel a hátrányokkal indul a mai könyvpiacon – a terjesztés vitatható hatékonyságú rendszeréről nem is beszélve.
A Kis és egyéb világok ezért is heroikus és fontos kísérlet, hiszen megjelenését egy időkapszula elhelyezéseként közelíthetjük meg. A mai olvasók jelentős részéhez valószínűleg nem fog eljutni a kötet, hiszen ma már egy könyv kiadásának brandépítéssel kell társulnia (lásd például a Magvető VS-kitűzőit Rakovszky Zsuzsa regényének megjelenése idején), a FISZ anyagi lehetőségeiből adódóan nem reklámozza túl a kötetet, ráadásul egy olyan kritikagyűjteményt foghatunk a kezükben, amelyben a szövegek többsége 2007 előtt jelent meg. Így a múlt szenzációiból válogathatnánk az írások alapján, ha egyáltalán ilyen szándékkal forgatnánk a lapokat. A múlt szenzációi vagy éppen fiaskói (kritikusi megítéléstől függően aláhúzandó a kötet olvasása után) pedig éppen akkor értékelődnek fel, amikor valaki kíváncsi lesz arra: mi volt a véleménye egy kortárs irodalmárnak, szerkesztőnek, prózaírónak, középiskolai tanárnak a XXI. század elején megjelent művekről. Merthogy Kis László mindezen titulusokat magáénak tudhatja. Ebben az értelemben időkapszula a kötet. Egyszer kibányásszák, és akkor bánhatják a rest recenzensek, hogy nem kerestek maguk is kiadót az online szövegek kavalkádjában saját ítészi, nyomtatott bűnként elkövetett megmozdulásainak.
Az időkapszulának másik erénye, hogy egy kötetbe, egy kapszulába gyűjti a szövegekről készített pillanatfelvételeket, látleleteket, hiszen Kiss László kritikusi attitűdjének egyik jellemzője: tisztában van az olvasatok efemer jellegével. Válogat, újrarendez tehát, és fellapozza az első közlések után kutatva az Árgust, a Bárkát, a Forrást, az Irodalmi Jelent, a Symposiont, a Tiszatájat és az Új Forrást, szétnéz saját archívumában is, majd a Fiatal Írók Szövetségének szerkesztői ciklusaiba (Itt e világban, Hamis mesék, Egy időtlen képben) rendezi kritikáit.
Kiss László írásainak erőssége az a rendkívüli tájékozottság, amellyel halmazokat rajzol a bemutatott és értékelt művek köré (csúnya szóval: kontextusba helyezi őket), így bárki könnyen képbe kerülhet az adott szerzővel és kötetével kapcsolatban, legyen szó akár Hartay Csabáról, aki a viharsarki végeken erősíti az irodalom pozícióit, vagy Krasznahorkai Lászlóról, akit a hírek szerint Nobel-díjra is felterjesztettek. Ez pedig másik erőssége a kissi látásmódnak, hogy nagyon figyel a szülőhelyre, a régióra, a Viharsarokra. Az előbb említett két szerző mellett Balogh Tamás, Grecsó Krisztián, Kis Ottó, Poós Zoltán köteteiről írt kritikák is helyet kapnak a gyűjteményben. Ebből is látható, hogy kevésbé érdekli a kánon, és gyakran egy-egy szerző életművét követi, miközben a kötelező kritikusi fogások (lásd halmazrajzolás) mellett egy humorral átitatott, már-már tárcásított nyelvet alakít ki. Nem harapódznak el nála az irodalomtudomány elidegenítő szakkifejezései, bár néhol sokat bajlódik az adatokkal (hány fejezet, ciklus, kötet és díj), tézisei egyértelműek, gondolatmenete jól követhető. Felfigyel Tóth Krisztina poétikájának átformálódására, megpróbálja kötetté olvasni Szabó T. Anna igencsak széttartó verseit, kísérletet tesz Orcsik Roland-féle Garfield-versek filozofikus szálainak kibogozására, vagy igyekszik Kollár Árpád madzagos kötetét kifeszíteni. Emellett észreveszi a lírai én kétségeit Acsai Roland és Jenei Gyula könyveiben, de odafigyel fiatal (vagy kevésbé fiatal) sztáríróinkra is: Garaczi Lászlóra vagy éppen Cserna-Szabó Andrásra. Látómezője így nem kánonközpontú, de nem is nevezhető lázadó alkatnak.
Kiss László humora időtálló, öniróniától sem mentes. „Fontos a felütés” – írja a Valami bűzlik Kínában című, egyébként ennél kevésbé szellemesen elkeresztelt Krasznahorkai-regényről, majd saját mondatát teszi ironikusan fontos felütéssé. A címválasztásai is tökéletesek, akár egy HVG-címlapon is szerepelhetnének – csak a kép hiányzik néha, amit a borító kitört üvege játékosan keserű hangulattal itat át. Tudja, hogy mivel lehet a műfajhoz csalogatni az olvasót, ha egyáltalán. Talán azt is, hogy a jövő befogadás-történettel foglalkozó kutatóinak csomagolja be írásait, akik az időkapszula kibontásának első pillanataiban mosollyal várhatják: mi lesz legbelül. Nem is érdemes hosszan írni, mert a rövidség biztosíték, Kiss László kritikái pedig időben fejeződnek be – üresjáratok nélküli gördülékenységgel jutnak el a zárlathoz. Mert az is evidens, hogy fontos a zárlat, főleg azoknak, akik tudják: egy-egy kritika az értelmezés pillanatfelvétele után máris továbbírja magát egy privát kissi világban.
Kiss László: Kis és egyéb világok. Budapest, Fiatal Írók Szövetsége, 2011.
