Az előzetesek alapján kissé gúnyosan a „szegény ember Transformers-ének” kezdtük csúfolni a boxoló robotokról mesélő Vasököl című mozit. Öncélú harcjeleneteit viszont – amelyek miatt egyáltalán kitalálta ezt valaki – normális kerettörténetbe sikerül ágyaznia, ami a Transformers-filmekről egyáltalán nem mondható el.
A nyolcvanas évek nem éppen az összetett személyiségek kora volt Hollywoodban, épp ezért különös, hogy az idei év két meglepetése is pont a kamionos, csihipuhi-filmek és a new wave dekádjára támaszkodik. Nyáron a kamaszfilmeket megidéző Super 8 volt terítéken, most pedig a Vasököl. Utóbbi forgatókönyve bizonyára harminc éve hever már a fiókban és valószínűleg két dolog kellett ahhoz, hogy végre kezdjenek is valamit a porosodó szkripttel. Az egyik a digitális technológia, ami kézzelfoghatóvá teszi a robusztus fémdarabokat, a másik pedig egy nagynevű sztár, akire rá lehet építeni egy egyébként többé-kevésbé saját ötletet – a Vasököl ugyanis furcsamód nem képregény-, videojáték- vagy könyvadaptáció.
Nincs itt azonban semmi, amit a nyolcvanas évek filmjeiből ne tudnánk magunk is összeollózni: bicepszes apuka sajátos kapcsolata koraérett kisfiával (Túl a csúcson), készülnek a végső összecsapásra (Karate Kölyök). Az apa lecsúszott tehetség, aki most újra magára talál (Rocky III.), pedig a boxos robotnak látszólag esélye sincs (Rocky I.), de a fia alaposan kézbe veszi, és cicaszemekkel bámulja (E.T.). A Vasököl legdicséretesebb érdeme, hogy az innen-onnan összefoltozott váz ellenére is tükörsimán illeszkednek egymásba a hozzávalók, olyan kellemes családi filmet kreálva ezzel, ami ma valahogy hiányzik a nagy költségvetésű blockbusterek kínálatából. Ráadásként a soundtrack sem a nosztalgiafaktorra épít, és a nyolcvanas évek könnyűzenéje helyett inkább saját, sokkal ideillőbb rockos dallamokat komponáltak a filmhez.
A Vasököl közben – bár a film semmi fontosat nem állít – nem kell kétpercenként fognunk a fejünket az elénk táruló blődségektől sem. A bokszmeccsek feszültségét bármelyik sportfilm megirigyelhetné, az apa-fiú egymásra találása pedig egyszer sem fordul át csöpögősbe, a gyerekszínész Kinder csoki csomagolásokat idéző mosolya ellenére is emlékezetes alakítást nyújt, és a film humora is már-már szokatlanul ízléses. Ennyi pedig bőven elegendő a szórakoztató kikapcsolódáshoz, a fogyasztható tömegfilmhez.
Shawn Levy, kanadai születésű rendező a pénztáraknál eddig a két Éjszaka a múzeumban-filmmel bizonyított, a kritikusoknál pedig leginkább semmivel. A Párterápia is inkább kedves színészgárdája miatt volt élvezhető, mintsem Levy sajátos meglátásai miatt, bár tagadhatatlan, hogy ott már akadt néhány akciódús jelenet. Azt tehát, hogy mi jelentett referenciát a producerek számára a korrekt, de korántsem kiemelkedő iparos mellett, nem tudjuk egyértelműen megválaszolni, de biztos nem bánták meg. Ha a Vasököl meg is bukna anyagilag, arról nem a rendezés tehet, hanem az első hallásra idejétmúltnak tűnő sztori. Ami biztos, hogy az év nagy költségvetésű filmes termésének szórakoztatóbbik feléhez tartozó filmnek nem csak a rendezője, de a szereplőinek nagy része is kanadai. Lehet, nem is járnánk olyan rosszul, ha érkezne néhány friss kanadai arc az álomgyárba?
Zavaró negatívumként lehet felhozni, hogy bár Hugh Jackman most sem okoz csalódást, számomra érthetetlen, hogy miért pazarolja a tehetségét az ilyen és ehhez hasonló közönségfilmekre (Farkas, Van Helsing), amikor a vak is látja, hogy ő lehetne az új Clint Eastwood, csak picit izmosabb kiadásban, több mimikával megáldva. A jó színész ismérve azonban nem feltétlenül a tehetséges játék, hanem a szerencsés szerepválasztás is.
Vasököl (Real Steel), 2011. Rendező: Shawn Levy. Forgatókönyv: John Gatins, Dan Gilroy, Jeremy Leven. Főbb szerepekben: Hugh Jackman, Dakota Goyo, Evanfeline Lilly, Kevin Durand. Forgalmazza: Fórum Hungary.
