Szimulált szörnyűség: Lady Gaga és Frankenstein

Az új évezred eleje egyszerre hozta el a „határsértő lények” új kultuszát a pop-kultúrában, valamint az ember testi integritásának felbomlását a modern orvostudományban. Úgy tűnik, változóban vannak az önazonosságról szőtt elképzeléseink: ahogy a „valós” életünkben egyre elfogadottabbá válnak az alakformáló tréningek, úgy az ember kategóriája is átrajzolódik, felnyílik, és a belső lényeggel (a lélekkel) rendelkező állandóság képzete helyett egy nyitott, folyamatszerű alakzatba rendeződik át. A You and I képein a 19. század orvostudományának eszközei és a klasszikus horrorfilmek kliséi közepette saját korunk emberképét láthatjuk viszont.

Az elmúlt évtized egyik legizgalmasabb újdonsága a vizuális kultúra területén kétség kívül az olyan, korábban komolytalannak tekintett „műfajok” látványos fejlődése, mint a TV-sorozat, a videoklip vagy épp az „új” digitális médiumok. Nem csak a befektetett tőke mennyisége ugrott meg tetemesen, de az ezekben a műfajokban dolgozó tehetséges alkotók száma is. A digitális technológia elterjedése, olcsóbbá és kifinomultabbá válása miatt a zenei videó műfaja fokozatosan megnyílt a nem fősodorbeli, nem populáris zenészek és vizuális művészek előtt is. Ezzel párhuzamosan mintha egyre erősödne egy olyan vonal, mely korábban csak a hagyományos „magas” művészetre jellemző esztétikai hatásokat igyekezett meghonosítani a videoklip népszerű közegében. A modern kultúratudományok is érzékenyen reagáltak ezekre a változásokra: bár a hetvenes évek óta meghatározó (poszt)szemiotikai megközelítés mindig is értéksemleges kívánt lenni, az esztétikai érték zárójelezése mellett elemezve a populáris kultúra produktumait mégis észrevehető, hogy a fent említett műfajok komplexebbé válásával párhuzamosan megnőtt az ilyen tárgyú tudományos publikációk és előadások száma is.

A videoklip műfaja különösen érdekes és értékes lehet a kultúratudomány számára, amennyiben sokkal gyorsabban képes reagálni az adott történelmi, kulturális pillanatra, mint a (nagyobb átfutási idővel készülő) film. De nyilvánvalóan nem is egyirányú kapcsolatról van szó: a videoklip – épp népszerűsége, valamint a televízióban és az interneten való könnyű hozzáférhetősége folytán – sokkal inkább együtt él az adott kor kultúrájával, és sokkal közvetlenebbül formálja is azt, mint a legtöbb hagyományos kulturális forma.

A zenei videó kulturális hatásának erejét mi sem mutatja jobban, mint „fogyasztásának” mennyiségi adatai. A videót, melyről írni szeretnék, Lady Gaga You and I című 2011-es számának hivatalos klipjét eddig (2011. november 3. délutánjáig) több mint 37 millióan nézték meg a YouTube-on, de ez a szám valószínűleg néhány hónapon belül százmillió fölött lesz.

A klip némileg meglepő módon egy körülbelül negyven másodperces, a zenés részt kontextualizáló, zene nélküli montázzsal kezdődik. Rövid snitteket látunk. Egyfelől egy fekete ruhás nő alakja közeledik az úton, karja és arca egy része fém, látjuk a designer cipő által összevágott lábát; másfelől pedig egy sor nő képét, szenvedő, játékbaba-szerű arccal, egy laboratórium asztalán, akváriumban, lekötözve, menyasszonyi ruhában, néha egy férfival. Közben halk zajok, szerszámok csörrenése, sóhajok, elektromos készülékek vibrálása és egy mechanikus zenélő doboz hangja. A nő megáll, meglát a kukoricaföldek között egy farmot. Vélhetően ide jött, és a montázs képei is innen valók. Ekkor kezdődik a zene.

„It’s been a long time since I came around / Been a long time, but I’m back in town / This time I’m not leaving without you.” A kezdő képek egyértelműen a horrorfilmek világát idézik: az isten háta mögötti, kukoricaföldek közötti farmépület a horror közhelyszámba menő helyszíne (lásd például: Péntek 13, 1980; Isolation, 2005; The Farmhouse, 2008), a fogságban vergődő nők emberek is meg nem is, az orvosi eszközök és a testek összerándulásai pedig mind valami szörnyűségről beszélnek. Ugyanakkor az egyik nőt (talán a fekete ruhás nő a múltban?) mennyasszonyi ruhában látjuk a férfival. Mintha egy modern Frankenstein-feldolgozás elemeit vonultatná fel a kezdő képsor: ezt idézik a laboratórium, a 19. századi tudományosság eszközei, az élet létrehozásának motívuma, a nő fekete ruhája és véres lába is. A mechanikus zenélő doboz hangja ugyanakkor E. T. A. Hoffmann mechanikus babáját, Olympiát juttatja eszünkbe, amely a pszichoanalízisben a Doppelgänger és a kísérteties egyik paradigmatikus esetévé vált.

A Lady Gagához képest meglepően rockos zene beindulásával a néző ráébred, hogy az életet létrehozó tudós mítoszának egy meglehetősen összetett, szubverzív feldolgozásával áll szemben. A videoklipben az eseményeket nem a tudós szemszögéből látjuk (mint Mary Shelley regényében és a filmadaptációk többségében), hanem az egyik teremtményéből, aki (mint minden jó szörny-teremtmény) épp visszatér alkotójához. A visszatérés természetesen a horror alapmotívuma: a szörny megjelenik, jön, fenyeget, öl, üldöz, és amikor azt hinnénk, hogy halott, újra visszatér. Ez a visszatérés azonban itt nem szörnyű: a látott nők furcsaságaik mellett is vonzók, monstruozitásuk stilizált és (baudrillard-i értelemben) szimulált, de az első személyben elénekelt dal is hozzájuk köt bennünket. A szörnyűség egyszerre esztétizált és erotizált, illetve átkerült a teremtő-teremtmény viszonyba. Nem a lény léte a szörnyűség, hanem létrehozásának aktusa, valamint az érzelmi viszonyrend, amelybe megalkotottsága folytán került. A teremtmény tehát nemcsak beszél (ezt a regényben és számos filmben szintén megtanulja Frankenstein szörnye), de ő a nézői azonosulás első számú célpontja is. A videó arra hív fel, hogy a kivetett másikkal azonosuljunk.

Úgy tűnik, a harmadik évezred elejére az emberi szubjektum maga lett szörnnyé, aki életének értelmét és boldogságát keresve tér vissza alkotójához. De milyen is ez a szörnyűség, szörnyesség? A videóban liminális, hibrid lények sorát látjuk: fém-betétek, kék haj, albínószerű fehérség, kopoltyúszerű nyílások az arcon és a nyakon, sellőszerű uszonyos altest tűnik fel különböző, de mégis nagyon hasonló nőalakokon. Úgy tűnik, mára hozzászoktunk, hogy efféle lényekkel azonosuljunk, hiszen ilyen, „ontológiai határsértést” színre vivő lények korunk kedvelt hősei, a vámpírok is, de ide sorolhatók a robot-zsaruk, mutánsok, gép-emberek, vasemberek, pók- és denevéremberek, vagy Ripley az Alien-filmek vége felé is. Az új évezred eleje egyszerre hozta el a „határsértő lények” új kultuszát, valamint az ember testi integritásának felbomlását a modern orvostudományban. Úgy tűnik, egyre kevésbé tekintünk magunkra „önazonos” emberként: ahogy a „valós” életünkben egyre elfogadottabbá válnak az alakformáló tréningek, a (gyakran kémiai segítséggel gyorsított) testépítés, a plasztikai beavatkozások, valamint az orvosi implantátumok, úgy az ember kategóriája is átrajzolódik, felnyílik, és a belső lényeggel (a lélekkel) rendelkező állandóság képzete helyett egy nyitott, folyamatszerű alakzatba rendeződik át. A You and I képein a 19. század orvostudományának eszközei és a klasszikus horrorfilmek kliséi közepette saját korunk emberképét és szubjektumformációit látjuk viszont. Egy visszatérni kívánó, kimozdított, „megcsinált”, krízisben lévő, keresztezett, poszt-humán, hibrid lényt.

Azt hiszem, nem véletlen, hogy ez a határsértő, sehová nem tartozó, az elzárt farm liminális terében a kultúrtörténet fragmentumai közé helyezett hibrid lény a klipben mindig nőies jegyeket hordoz. A férfi alkotó és női teremtmény kettőse pedig felveti a kérdést: vajon valóban egy Frankenstein-feldolgozást látunk-e, és nem inkább Pygmalion régi történetének újragondolását? A teremtményével szexuális kapcsolatra lépő alkotó képei mindenképp Ovidius történetét idézik az alkotásába beleszerető szobrászról. Ugyanakkor a nők „nem-egészen-ember” volta mégis inkább a horror felé mutat, mintsem az égiek által megáldott „szent” szerelemre.

Véleményem szerint a klip egyik erőssége éppen az, ahogy lehetetlenné teszi ezt a (Pygmalion és Frankenstein közötti) választást, ahogy összekapcsolja a két mítoszt. A You and I így egyszersmind egy hibrid teremtményeket felvonultató, hibrid mítoszt is teremt. A két történet összekeverése több szempontból is tanulságos lehet a számunkra. Ha az itt látottakat a Frankenstein-történetre és -filmekre vetítjük vissza, akkor ez segíthet észrevennünk azt, ahogy a Frankenstein—szörny viszonyban már mindig is ott munkált valamiféle vágy. Lady Gaga hibrid, szörnyszerű szépségei egyfajta szado-mazochisztikus szerelmi kapcsolatban állnak alkotójukkal. (A szado-mazochizmus nemcsak a testek vergődésben mutatkozik meg, hanem a tánckar fekete, bőrszíjakból álló ruházatában és a táncosok mozgásában is.) Amikor a „főszereplő” fekete ruhás, véres lábú, fémbetétekkel tarkított testű nő visszatér alkotójához, figurájában felismerhetjük James Whale híres, 1931-es Frankenstein-filmjének szeretetre éhes, teremtője után eredő szörnyét. Az alkotó férfi nők iránti szenvedélye a klipben pedig felhívhatja a figyelmet a Frankenstein-motívum rejtett homoerotikus elemeire. A horrorkritikában elfogadott az a vélekedés, miszerint a homoszexuális Whale a számkivetett, meg nem értett szörny alakjában a homoszexuálisok helyzetéről is beszélt, de az alkotó-alkotott viszony erotizált jellegét Kenneth Branagh 1994-es verziója is kiemeli a laboratórium eszközeinek a reproduktív szervrendszert idéző formáival, illetve a tudósnak (Kenneth Branagh) a lénnyel (Robert de Niro) annak „születése” utáni meztelen, magzatvíztől lucskos, csetlő-botló ölelkezésével. De szinte minden Frankenstein-film jellemzője a heteroszexuális szerelem és házasság szembehelyezése az alkotás szenvedélyével és a szörnyhöz fűződő viszonnyal. Frankenstein elfordul jegyesétől teremtménye javára, és csak akkor választja mégis a nőt, amikor elborzad a „szörny” rútságától. Lady Gaga klipje erre a titkos szenvedélyre hívja föl a figyelmet, illetve a létrehozott, majd megtagadott „kísérleti” lény vággyal keresztezett szenvedésére.

A másik irányban haladva, a Pygmalion-történetre vonatkoztatva a Lady Gaga-féle hibrid mítoszt talán még messzebbre jutunk. A klip és a Frankenstein ugyanis azt sugallják, hogy a „megcsinált” nő valójában szörnyeteg. A férfi által létrehozott nő kilóg a természeti rendből, ontológiai hiba és határsértés, magyarán: szörny. Csupán a férfivágy szülte fantáziák láthatják vonzónak, és a vele való kapcsolatot beteljesülésnek. A klip óhatatlanul eszünkbe juttatja mindazt, amit egyes nők tesznek azért, hogy beléphessenek a vágy tárgyának fantázia-szerepébe: a klip orvosi műszerei, a műtőasztalhoz szíjazott nő, és a mellette fehér nadrágban álló férfi képe a plasztikai sebészet és a test esztétikai átformálásának képeit idézik. Persze nem gondolom azt, hogy a klip a plasztikai sebészetről szólna, annak valamiféle kultúr- vagy gender-kritikus beállítottságú allegóriájával szolgálva. Ehhez túl szórakoztató, a motívumrendszere pedig túl összetett. Másfelől Lady Gaga világa nélkülözi az eredeti természetes állapotot: a klipben már mindig is egy művi, szimulákrumszerű, kulturális maradékokból összebarkácsolt világban járunk. Mindemellett azonban valószínűnek tartom, hogy a klip befogadóra tett értelmi és érzelmi hatásait – tudatosan vagy tudattalanul – befolyásolják az orvostudomány mai gyakorlatai, a szépészeti beavatkozásoktól az implantátumokon át a génsebészetig. Ez az a kortárs kulturális kontextus, melyben az élet létrehozásának történetei (ahogy az emberi identitás is) új értelmet nyernek.

Hibrid, szörnyszerű lények vagyunk – sugallja a klip, azonban ez nem csupán a test alakváltozásaira és technikával való modern kereszteződéseire vonatkozhat. A pszichoanalízis szerint az ember formálódását és identitását alapvetően meghatározza a Másik elvárásainak való megfelelés vágya. Más szóval arra vágyunk, hogy a Másik vágyjon ránk, vágyára méltónak lásson bennünket. Amennyiben elfogadjuk a pszichoanalízis eme képletét, és feltételezzük (Lacant követve), hogy ez kisebb változásoktól eltekintve jellemző volt az emberi történelem nagy részében, akkor feltehetjük a kérdést, hogy az ember önazonossága vajon nem mítosz-e maga is, azaz az emberi szubjektum nem volt-e már mindig is nyitott, bizonytalan, mozgásban lévő és (a Másik kedvéért) átalakulásra kész? A filmtörténet már a „poszthumán” korszak előttről is legalább annyi példájával szolgál a férfi által átformált nőknek, mint a teremtményük által tönkretett géniuszoknak. Gondoljunk csak Miss Doolittle-re (Audrey Hepburn) a My Fair Ladyben (George Cukor, 1964), Vivienre (Julia Roberts) a Micsoda Nőben (Pretty Woman, Garry Marshall, 1990), vagy épp Vickire (Judy Garland) a szintén Cukor rendezte Csillag születikben (A Star is Born, 1954). A férfi mindkét (nőt, illetve szörnyet létrehozó) történettípusban egyfajta isteni pozíciót foglal el, legalábbis az alkotás szakaszában: ő az alap, a változtathatatlan, önazonos, karteziánus identitás megtestesítője, míg a nő a Másik kedvéért változó, valódi identitással nem rendelkező, látszatokból „készülő” lény, aki azért van, hogy mások örömüket leljék benne. Ugyanakkor, érdekes módon ez a férfiak által elfoglalt isteni szerep mind a Frankenstein-filmekben, mind a fent említett, a nő „elkészítését” színre vivő filmek végére megkérdőjeleződik: ez az a pont, ahol a férfi-fantázia átadja a helyét egy összetettebb, a vágy kölcsönösségét és a másik uralhatatlanságát reflektáló ökonómiának.

Lady Gaga klipje is ez utóbbi, izgalmasabb térben játszódik. A dal beszélője a férfi „babája”, „baby doll”-ja szeretne lenni: ez pedig egyszerre jelentheti a szerelem vágyát, valamint a Másiknak való (mazochisztikus) alárendeltségét is. Annak az ígérete viszont, hogy ezúttal magával viszi a férfit („This time I’m not leaving without you”) aktivitást és a férfi kimozdítását sejteti. A dal eldönthetetlen, összetett, ellentmondásos, akárcsak a video képei. Lady Gaga vizuális megjelenése folytán egyszerre értelmezhető (egy férfi által) létrehozott mű-nőként (designer ruhái és fém alkatrészei is erről beszélnek), valamint bosszúálló, Frankenstein-szerű szörnyként vagy épp fekete özvegyként.

Többértelmű a megszólítás gesztusa, a „you” szerepe is a You and I-ban: ez éppúgy vonatkozhat a klip nézőjére is, mint a nőket teremtő férfi szereplőre. Ez az a pont, ahol a videó egyértelműen önreferenciális, a popkultúrát és a sztárkultuszt kritikusan jellemző alkotássá válik. A megszólított Te ugyanis nyilvánvalóan a video nézője is lehet, annál is inkább, mivel Gaga gyakran néz a kamerába, a szemünkbe: nem csak rólunk, de nekünk is énekel, legyünk akár férfiak, akár nők. Mi vagyunk az a Másik (is), aki létrehozta őt, akinek a tekintete átformálta a testét, akinek a vágyát keresi, és keresnie is kell a boldoguláshoz. Lady Gaga intertextuális utalásból született (a Queen Radio Gaga című számára utaló), önironikus neve (ami Gagyi Ladyként is fordítható) ebben az összefüggésben érdekes jelentéssel bírhat. Ahogy minden sztár, ő is hibrid lény, hús és stílus, vér és információ, részben a média által „megcsinált” figura, made – ahogy az angol mondja. (Vicki, aki ekkor még Esther névre hallgat, a Csillag születikben arról álmodozik, hogy befut, felfedezik, de szó szerint azt mondja: „I’ll be made” – azaz „meg leszek csinálva”.) Így hát a You and I értelmezhető a sztár, illetve általánosságban a szubjektum ilyetén „megcsináltságaként”, akként, ahogy a Másik vágya és tekintete és a média már mindig is része a személyiségnek. Annak, amit egy egységesítő szép fantázia leplében identitásnak gondolunk.

A klip tehát úgy tűnik, tudatosan reflektálja mind a sztárok (így énekesek) hibrid, művi, szimulákrum-létét, mind az ilyen „ember-csinálás” eredményének szörnyszerűségét. Mindezt azonban – és ez egy fontos fordulat Ovidius, Mary Shelley, Hoffmann vagy a Frankenstein-filmek óta – az ontológiai hibaként helyét kereső poszthumán női szubjektum szempontjából mutatja be. A You and I, ahogy a fent említett filmek is, egy olyan lényről beszél, aki látványosan idegen dolgokból, elemekből, anyagokból épült a Másik vágyának direktívái szerint. Szimulált identitás, mely a klipben megmutatja mind érzéki, vágyteljesítő, mind szörnyszerű oldalát. Így Lady Gagában, műviségében és ennek a műlétnek a látványos reflektálásában, az eredeti nélküli, erotizált szimulákrum-identitáshoz kapcsolódó vágyakban és szenvedésekben a kortárs emberi szubjektum egyik paradigmatikus képét ismerhetjük fel. Más szóval: Lady Gaga, c’est moi. Lady Gaga mi vagyunk.

Lady Gaga: Yoü and I, 2011. Rendezte: Laurieann Gibson. Forgalmazó: Interscope Records