A debreceni MODEM-ben látható Hibriditás a Kárpátok között című tárlaton kiállított alkotások a rendszerváltást követő társadalmi és kulturális átalakulásra reflektálnak. A tárlathoz kapcsolódó katalógusbemutató workshop a hibriditás fogalmának és a kurátori koncepciónak a mélyebb megismerését segítette elő.
A Hibriditás a Kárpátok között című kiállítás harmincöt művész munkáiból válogat. Az alkotások egytől egyig az Irokéz Gyűjtemény részét képezik és az utóbbi húsz évben készültek. A rendszerváltást követő két dekádban ugyanis nemcsak gazdasági, hanem társadalmi és kulturális szinten is jelentős fordulat következett be, ez természetesen a képzőművészeti életet sem hagyta érintetlenül. Reagált a változásból adódó új folyamatokra, de nem veszítette szem elől a rendszerváltás előtti korszak maradványait sem. Ebből a keveredésből olyan „hibrid”, másképpen „remix” művek születtek, amelyek a két kor közötti hasonlóságok és különbözőségek jegyeit egyaránt magukon hordozzák.
A tárlat alaposabb megismerését szolgáló katalógusbemutató workshopon két előadást, illetve egy kerekasztal-beszélgetést hallgathattak meg az érdeklődők. Pabis Eszter a Kollektív identitás és kulturális hibriditás egyes elméleti kérdéseiről című előadásában arra világított rá, hogy milyen összefüggések figyelhetők meg a XX. században az erőszak, a diktatúra, a migráció és a nemzeti identitás fogalmai között, különös tekintettel Németországra és Svájcra.
Németország esetében – mint az közismert – a második világháború végétől kezdve diszkontinuitás figyelhető meg a nemzeti múlthoz való viszonyban. Adódik hát a kérdés, hogy vajon miként konstruálható ebben az állapotban egy szupranacionális európai identitás, amely a múltat magába foglalja, más azonosulásokkal viszont szemben áll? Pabis Eszter Aleida Assmannra hivatkozott, aki szerint az ideális cél egy közös európai emlékezet és sorsközösség létrehívása, amely határokon átível és megemlékezik tettesekről és áldozatokról ugyanúgy. Végeredményében tehát egy transznacionális emlékezeti kultúra és ebből kifolyólag egy egységes európai identitás születhetne így. Mára azonban a migrációnak köszönhetően a kulturális különbségek mindennaposak lettek, így a heterogén folyamatok miatt az identitások is hibriddé váltak. A hibriditás fogalma univerzális jelentést kapott: standard tapasztalattá vált, amihez szorosan kapcsolódik az eladhatóság, illetve a szórakoztatás kényszere.
Az előadó ezután Svájcot hozta fel következő példaként, ahol a többnyelvűség miatt nincs olyan esszenciális nemzetfogalom, mint más országokban. Ez álláspontja szerint világosan látszik az irodalomban is. Intertextuális kapcsolatok figyelhetőek meg az irodalmi szövegek sokszólamúsága és az egyéni vagy kollektív identitások között. Pabis többek között Kafka és Dürrenmatt szövegeivel illusztrálta azt, hogy a nyelvi tulajdonságokat vizsgálva kétféle nyelv feszül egymásnak: az egyik egy írott, hatalmi apanyelv, míg a másik egy polifón és passzív anyanyelv, amelyek összeütközésének jeleit sok irodalmi szövegben is meg lehet figyelni.
Kalmár György ezután Pálfi György Taxidermia című filmjének jellegzetességeiről beszélt, előadásának témája viszont sok szállal kapcsolódott a kiállítás tematikájához is. Egy kis közvéleménykutatás után kiderült, hogy a közönség körülbelül egyharmada látta a filmet, ennek ellenére a prezentáció azok számára is érthető volt, akik csak most találkoztak először a Pálfi-opusszal.
Kalmár Walter Benjaminra és Adam Lowensteinre hivatkozva azt állapította meg, hogy a film nem más, mint egy sötét allegória. A történelem úgy jelenik meg benne, mint valamiféle megváltásszerűség hordozója. Ez egyébként különösen igaz a kelet-európai mozira – hívta fel a hallgatóság figyelmét az előadó –, hiszen az itt élő nemzeteknek jócskán kijutott a traumákból. A magyar „trauma” azonban különösen speciális.
A Taxidermiában „érdekes történetek” születtek, vagyis egy alternatív történelem jött létre azáltal, hogy a dokumentarista és fikciós elbeszélések egymásra íródtak. Kalmár szerint a film olvasható úgy, mint egy olyan – nem feltétlenül valószerű – história létrehozása, amelynek segítségével egy új, hibrid identitást hozhatunk létre. Ezek a jellegzetességek viszont nem csak a Taxidermiára érvényesek, hanem általában véve szinte az egész kelet-európai filmművészetre. Az eastern-mozikban jelentős szerep jut még az esetlegességnek, továbbá a személyesség és a véletlen alakzatának is.
Az est harmadik részében az Oláh Szabolcs által moderált kerekasztal-beszélgetés résztvevői – a két előadó mellett Hornyik Sándor, Kricsfalusi Beatrix és Kukla Krisztián – próbálták közelebb hozni hozzánk a kiállítás anyagát. Elsőként Hornyik Sándor művészettörténész, a tárlat kurátora kapott szót, és a kiállítás megszervezésének hátteréről mesélt. Elsődleges célja az volt, hogy ne magáról az Irokéz Gyűjteményről szóljon a tárlat és ezt szerinte sikerült is elérni. Úgy véli, nem markánsan hibridként él bennünk a magyar nemzeti identitás, pedig a történelmünk a keveredésről is szól.
A tárlat struktúrája a vizualitás és a kultúratudomány felől jött – árulja el Hornyik. Szerinte össze lehet kapcsolni Kittler elméletét – miszerint a média konstruálja meg az embert – a mediális sokszínűséggel. A kiállításhoz szervesen hozzátartozó piros, zöld és kék megvilágítással pedig azt akarta kommunikálni, hogy egy mediatizált valóságban, illetve képkultúrában éljük mindennapjainkat. Ezt az ember a pixelek RGB (red, green, blue) értékein, vagyis a képernyőn keresztül látja, ezért ez a három szín strukturálja a tárlatot is. Kricsfalusi Beatrix is érdekesnek találta ezt a három színt, azonban a kiállítás megtekintése alatt a színes terek térbelisége számára nem tudott egy ilyen konstrukcióvá összeállni. Helyette inkább atmoszférateremtő jelentőséget tulajdonított nekik, s a megvilágításnak is. Kukla Krisztiánnak a művek egymásmellettisége jelentett igazi élményt: a különböző színű fények, az eltérő anyaghasználat véleménye szerint még tovább erősítették a koncepciót. A kurátor ehhez a hozzászóláshoz kapcsolódva elárulta, hogy nem volt szándékában az egyes műtárgyakat egy nagy műalkotás részévé tenni, inkább azt akarta elérni, hogy egymásra hassanak.
A két és fél órás workshop alatt az előadók és a kerekasztal-beszélgetés résztvevői sok érdekes adalékkal szolgáltak a közönségnek a Hibriditás a Kárpátok között – Az Irokéz Gyűjtemény és a rendszerváltás című kiállítás alaposabb megértéséhez. Ezeknek az információknak a birtokában talán kialakulhatnak majd a korábbitól árnyaltabb olvasatok a tárlat kapcsán, s további jelentések nyílhatnak fel az egyes „hibrid műalkotások” értelmezésekor is.
Hibriditás és vizuális kultúra kötetbemutató workshop, MODEM, Debrecen, 2011. november 11.
“A hibriditás fogalma univerzális jelentést kapott: standard tapasztalattá vált, amihez szorosan kapcsolódik az eladhatóság, illetve a szórakoztatás kényszere.”
Igen, a hibriditás az univerzális tapasztalat. A hibrid művész, az a művész, és az üzletember. Ez a szórakoztatás és eladhatóság kényszere miatt jutott eszembe.
Szerintem a művészet és a szórakoztatás és eladhatóság mint kényszer, az nem keverhető egymással. Vannak olyan minőségek, amik nem keverhetőek. Az, akinek ez a kényszer, ami valóban van, valódi kényszer, és ez alapján működik, az egy terméketlen művész, aki egyébként inkább üzletember. És attól mert nagyon jól eladja magát, és sikeres, és művésznek látszik, azért az már inkább csak üzletember. Olyan kis dizájnos. Aki ezt a kollektív koncentrációs tábort szépen kiszínezi. És ma nagyon sok olyan dolgot próbálnak keresztezni, amit nem lehet, például ráhazudják, hogy orvos, és közben meg csak üzletember.
Tehát van olyan, amit nem lehet keverni. És ha azt próbálják elhitetni, hogy lehet, az a valódi érték beszennyezése. Két azonos értéket, mondjuk két kultúrát lehet keverni, mert van azonos gyökerük, de egy értéket és egy értékpusztító erőt azt nem lehet keverni. Én azt furcsállom, hogy ez nem téma. Hogy ezt már csak így megemlítik, de már nem számít, mert a hibrid embernek már belefér a hibrid művész, és tátott szájjal hallgatja a hibrid szakértőket.
A média konstruálja meg az embert?
Miért már elszabadult?
Mi az a média? Nem emberekből áll? Úgy beszélnek róla, mint egy önálló hatalomról, a média mint lény!
Emberekből áll, és hatalom áll mögöttük, és a hatalom akarja az embert megkonstruálni. És egy nem létező konstruált fogalom mögé bújik, a varázsszó a média, és így névtelen és bűntelen lehet.
Én nem tudom ez a Kittler ki volt, de majd megnézem. Elsőre egy futóbolond, ha ez a mondat tükrözi az ő elméletét. A veszélyesebb futóbolondok közül.
Kedves M. Maria!
Úgy érzem, itt az ideje, hogy megajándékozzon minket egy remek írással! A hozzászólásaiban körvonalazódó kérdések ugyanis egytől egyig izgalmasnak tűnnek, így ezennel felajánlom a lehetőséget, illetve tisztelettel felkérem egy cikk elkészítésére. A témáról egyeztessünk az impresszumban található emailcímen!
üdvözlettel,
Vass Norbert, vizuálKULT szerk.
Mária, maga nem egészen tiszta, ha nem haragszik.
Kedves Vass Norbert!
Nagyon kedves Öntől ez az ötlet, de én nem tudok cikket írni.
És meg is mondom miért. Azért, mert egy cikknek pofásnak kell lenni, ahhoz már igyekezni kell, én meg nem tudok, és nem is akarok igyekezni. De ez csak a motiváció hiánya, de ráadásul a tudás, és a képesség is hiányzik belőlem egy cikk megírásához. A helyesírásomról nem is beszélve. De azért köszönöm az ajánlatát.
Üdvözlettel:
M. Mária
kedves Rodor!
Kellemes kontrasztot alkot itt a két hozzám szólás. Azért pontosítsunk, hogy nem vagyok én tiszta? Erkölcsileg? Én igyekszem, ahogy lehet ebben a világban. Agyilag? Hát, vannak nehéz időszakaim. Az meg hogy lábat szoktam-e mosni, ahhoz semmi köze, másról nem is beszélve.
Remélem nem hagytam ki semmit.
Üdvözlettel:
M. Mára
Én nem kedvelem ha gúnyolódnak rajtam. Főleg azt nem, ha jóllakott biztos egzisztenciájú szarjankók próbálnak gúnyolódni rajtam, úgyhogy úgy döntöttem megmondanám, hogy menjenek a büdös picsába. És ez vonatkozik az összes kultúrgörényre. Remélem elég tiszta volt, ha esetleg nem, akkor még kifejtem bővebben.
Arra azért kíváncsi lennék, melyik erkölcsi alapelv szól arról, hogy sértegessünk lehetőleg napi rendszerességgel – álnév mögül – ismeretlen embereket mindenféle érthető ok nélkül. Elhiszem, hogy van életvilágunknak olyan nézőpontja, ahonnan megérthető az Önt ért bizonyosan felháborító események okozta vélhetőleg jogos sértettség, ami a kommentjeiből árad; hogy igen, ma tényleg sokan nem azt kapják, amit megérdemelnének (akár az Ön által támadottak jó részét is beleértve), és ezért amoralitásunk felelősségét (vagy legalábbis egy részét) olykor bizony hajlamosak vagyunk áthárítani a világra, ami szerintünk ilyenné tett bennünket – de mindez még korántsem menti föl annak kínzó álságossága alól, hogy önmagát erkölcsi magaslatra helyezve támadja azokat, akik a cseppet sem ideális jelenkori finanszírozási struktúra ellenére, anyagi érdek nélkül is még fontosnak tartják, hogy írjanak, gondolkodjanak a kultúráról (tudniillik ez a kulturális portál is nulla forintból működik). Nem értem, de nem is érdekel, milyen főellenség képét látja bele a Kulter.hu szerzői, olvasói és persze szerkesztői bázisába, de azt hiszem, eljött az ideje, hogy a megnevezettek egyikeként elhatárolódjak a fantomjaitól – legközelebb előbb tájékozódjon, kit mivel (és nem ártana azon is merengeni néha, hogyan) talál meg.
A megjelent írások színvonalát, módját persze (ezen túl is) érheti kritika, lehet vitázni – a kommentfelület elvileg erre lett kitalálva, ahogy eddig sem csak az elismerés kifejezésének tartottuk fenn. Az adott cikkhez kapcsolódó értelmes és kulturált véleményezésnek igen, minden másnak azonban semmi helye, és biztosíthatom, az utolsó verbális őrjöngése került fel a portálra.
És ha már a “tisztázás” került szóba: én nemcsak rodor hozzászólásából, de a korábbi megjegyzésekből is egyfajta szomorúságot véltem kihallani a gúny helyett; szomorúságot afelett, hogy van olyan, hogy az ember annyit kapott már az élettől, hogy egy idő után előbb üt, aztán kérdez. Vagy már akkor se.