A Borgiák sorozat zenéje!? Nem. Ők kunhegyesi tehetséges fiatal zenészek, azaz egy kántor, egy hitoktató, egy filozófus, egy életművész és egy srác a kántor első házasságából. Zenéjük alter/indie vonalon mozog, amolyan rockos, folkos, beates orgiasztikus kocsmazene. Első nagylemezük érdekes és értékes színfoltja – vagy inkább színkavalkádja – a magyar könnyűzenei közegnek.
2011 első felében jelent meg Adélok és Edék című bemutatkozó nagylemezük a Rockinform magazin ingyenes mellékleteként, és nem sokkal később önálló korongként is forgalomba került a több éves munka gyümölcse. A 2008 óta változatlan felállású csapat – Karap Zoltán (ének, gitár), Nagy Tibor (ének, basszus), Sas Szilárd (gitár), Magyar György (billentyűk, vokál), Nagy Máté (dobok) – az ország több pontján fellépett már klubkocsmákban, a Pátria Néptáncegyüttes közreműködésével fesztiválokon, sőt még sárga villamoson is. 2011 augusztusától látható első hivatalos videoklipjük, mely a Rédió című számhoz ad értelmezési segítséget és vizuális frazírt. A klippel bebizonyítják, hogy van helyük a hazai könnyűzenei életben.
A Borgia zenekar stílusának pontos meghatározása nemes vállalkozás, és a lemezük többszöri végighallgatása után sem lehet egyértelmű választ adni erre a korántsem triviális kérdésre. Mintha az összes ma is futó, igényesebb, rádióban leadott szám egyvelegét hallgatnánk egyetlen CD-n: keverednek a stíluselemek, váltogatják a nyelvet; dallamot, formát, szöveget emelnek be a kortárs és népdalokból – ez utóbbit nyíltan vállalják is. Dicséretre méltó a hagyományos értéket képviselő népzene mélységeiben is elmerülni a modern alter szárnyalás közben, nem sokan vállalkoznak manapság egy ilyen embert próbáló feladatra. A hangzás, az előadásmód, a mondanivaló nem egy irányba fut, de ennek oka lehet – fiatal együttesről lévén szó – a kezdeti dinamizmus, útkeresés vagy a zene inspiratív sokszínűségének produktív csodálata is. A Borgia repertoárjából 11 dal került az Adélok és Edék lemezre bemutatván eddigi munkásságukat. Ezek közül több is slágergyanús (Adél, Rédió, Medve), azonban több, koncertről már ismert, akár MR2 Petőfin is gyakran leadható szám is kimaradt (Félmeztelen lány, Rejtőzzünk el!) – reméljük, hogy a közeljövőben CD-n is találkozunk e szerzeményekkel.
Az Adél című számmal kezdődik a lemez: felütésnek remek, lendületes, szexuális utalásokkal terhelt, izgalmas darab. Ráadásul mindkét címszereplő is megjelenik benne, így előre utal a szerelmes jelenetekre, hiszen majd’ az összes trackben felbukkanni vélünk egy-egy Adélt vagy Edét. A Rédió, a Füst a víz alatt és az Elmennék veled (Hozzád) című dalok inkább a múltba helyezik a beteljesült (?) szerelmet, a „Tittirittititti” és a Menni kell a jelenbe, a Bordal, a Túl a vízen és az Adott Isten pedig csak finoman, virágnyelven utal rá. Sikerült feléleszteniük a népdalokat, új ritmust adva nekik: immár kortárs zeneművekként léteznek velünk. Ma már nem kell az embernek etnozenésznek lennie ahhoz, hogy népdalt játszhasson.
A hangszerelés korrekt, a lehető legtöbbet hozták ki a fiúk a két gitár–billentyű–basszusgitár–dob felállásból. Bár egy-egy hangszer önmagában kicsit butuskán hangzana, ám nagyszerűen összedolgoznak, színesítik egymást, a témát is felváltva, egymásnak aládolgozva viszik. Gyönyörűen összecsengenek a hangszerek, szépen egészíti ki a háttérvokál az éneket, és kifejezetten jók a váltások is. A srácok odafigyeltek a díszítésre, de ez nem csapott át öncélúskodásba, és nincs túljátszva sem. Összhangzásukat tekintve remek számokat alkottak, mindegyik egy-egy külön karakter.
Posztmodern jegyként is értelmezhető az, hogy a Borgia sok mindent felhasznál más zenékből, az egyéni mixszel színesítve teremt nóvumot, és mindezt az – egyébként meg kell valljam, jól sikerült – áthangszereléssel teszi fogyaszthatóvá. Befogadni ennek ellenére mégsem olyan könnyű, érdemes többször is végighallgatni a lemezt, hisz némi elmélyülést igényel. Ajánlom mindazoknak, akik szeretik a Kispál és a Borz, a Kiscsillag, a Pluto, az Esti Kornél vagy a Péterfy Bori & Love Band zenekarok bármelyikét.
The Borgia: Adélok és Edék, 2011.
