Ha azzal szembesülünk, hogy decemberben írjuk a(z először) tavaszra ígért, rövid kritikát, akkor a szégyen szüneteiben legalább kérdezzünk rá a késésre. Van-e jelentősége ennek a témaválasztás szempontjából, és ha igen, mi az?
Hogy ennek utánajárjak, ahhoz Borbély Szilárd egyik gondolatát hívnám segítségül, aki az ÉS-ben a következőket írja Deák Botond kapcsán: „[v]alljuk be, nagy a hiány az ilyen költőkben manapság. A döntően bölcsész végzettségű, filoszként gondolkodó, jobbára belterjes világban szocializálódott és szubkulturális reflexeket elsajátító magyar költészet alkotói illedelmesen követik a kritika elvárásait, melyeket kritikusok hiányában (ennek legfőképp megalázó financiális okai vannak) önmaguk támasztanak önmagukkal szemben. Ebből pedig hosszú távon sok izgalom és újdonság aligha fog kikerekedni.” Miközben ezeket a mondatokat újraolvasom, a gonosz szelek, amelyek a rolót csapdossák tőlem karnyújtásnyira, nem segítenek elfogadni, hogy packázik velem a neveltetésem. Minden adott volt ahhoz, hogy szép időben írjak, a halogatásban viszont bölcsész létem is közrejátszhatott. Több esetben valóban hamarabb válok nyitottá egy olyan verseskötet felé, amelyről nem mondható, amit Borbély állít az Egyszeri télről, Deák második könyvéről: „[a] korról és a költői divatokról nemigen kíván tudomást venni.” Mindez olyasmire hívta fel a figyelmet, ami hozzájárult ahhoz, hogy Deák fontos lecke legyen számomra, és hogy megerősítsen abban a hitemben, miszerint a kondícióink azért is léteznek, hogy próbára tegyük azokat. Kissé más lapra tartozó, mégis joggal bekapcsolható példával, „[h]a valaki fiatalon sok Krúdyt olvas, akkor bizonyos irányok bezárulnak. Van, aki ilyenkor Dosztojevszkijt olvas, és az más irányokba viszi az embert. Én viszont Krúdyt olvastam, ezáltal szerintem – mondjuk így – kedvesebb, kedélyesebb irodalmi ízlésem alakult ki.” – fogalmaz Szilasi László egy interjúban, és az ő metaforáját forgatva tovább, talán izgalmasabb kulcsokat keresgélni−próbálgatni, mint nyugtázni, hogy az ajtó zárva, majd sarkon fordulni. Deáknál azonban túl sokat nem kellett várni arra, hogy „beléphessek”, noha nem az érzékivé−plasztikussá tett (ál)teoréma dominál költészetében, hangja kevésbé vagy másképpen filozofikus-enigmatikus, mint számos kortárs lírikusé, akikkel eddig foglalkoztam.
Az Egyszeri tél esetében arra vett rá a kísérletezés, hogy nyugodtan ajánljam ezeket a verseket a legkülönbözőbb olvasóknak, például az olyan hasonlatok miatt, mint amilyen az „elmúlik, / mint szerelem a buszon” (76.). El lehetne sütni hamar, hogy itt rezignáció, pontosság és egyszerűség találkozik össze, de kérdés, hogy bizalommal fordulhatunk-e az egyszerűség fogalmához. Nem volna könnyű megmagyarázni, miért éppen a busz tessékeli kifelé (kirázza?) az érzést, ennek ellenére evidensnek mutatkozhat a részlet. Metaforáink (a költészet terén kívül és belül) erősen befolyásolják múlásainkat, és gyakran mintha titokban vezérelnék a gondolkodást. A „szerelem”-re, a „kapcsolat”-ra általában az „utazás” metaforát alkalmazzuk („hosszú távú”, „zátonyra fut” stb.), és ez visszahat magára a fogalomra, melyet a metafora megmunkál, hogy rajtunk is dolgozzon, így a részlet arra emlékeztet, hogy a látszólag jelentéktelenebb tevékenységünk (utazás két megálló között) analóg valami első ránézésre is jelentősebbel. Valamennyiben minden leszállás ismétli, ergo nyomatékosíthatja a szakítást, minden zötykölődés idézheti az összekapásokat. Az egyszerűség kétségkívül jelen van a tömör előadásmód folytán, de az összetettségre−gazdagságra mutat az is, hogy ha a részletet korrektebben idézem, úgy szól, „a forró remegő nyilallás elmúlik, / mint szerelem a buszon”, minekutána már kalandra is asszociálhatunk, tekintetek vagy testek rövid találkozására.
Deáknál a szerelem vagy a meditatív séta nem kegyetlenül, de engedmény nélkül földi dolgok, jelentsen ez bármit. Az előbbire példa a fönt szemügyre vett fordulat lefokozó vagy deszakralizáló jellege, az utóbbira pedig az árnyékboksz Mózessel, apályidőn, a mederben, ahol lehetséges járkálni, ám nagy valószínűséggel nem egy tenger helyén és nem isteni megnyitás következtében (A teljes harcképesség. hídavatásra, 21). Deáknál olyasvalaki tűnik fel, akiben a rezignáció és a heroizmus erősítik és gyengítik is egymást.
A borítón is mintha egy olyan félmeztelen, pocakos, szomorú alakot látnánk, aki kitartóan hisz és nem hisz a lázadásban, azonban ne feledkezzünk meg arról, hogy fogalmunk sem lehet a valódi Deák Botondról (az Egyszeri tél se más, mint egy „Önéletrajz-varázsló” [kiemelés tőlem, 64.]). Lefokozást, deszakralizációt említettem az imént, mégsem biztos, hogy pontos voltam, Deák nem annyira visszarántja a dolgokat a földre, nála mintha eleve ott lennének, csak rendszeresen felemel valamit (sohasem vakmerően magasra). Szélsőséges, mégsem agresszív, legtöbbször izgalmas redukciókat hajt végre, így a föntihez hasonló minimál-hasonlatokból több is föllelhető: „Kedélytelen, rosszkedvű vagyok, mint az állatkert, / mint a vidámpark, akár egy gesztus, egy rögeszme.” (39.), „Lassúak voltunk, mint a troli.” (65.).
Ugyanakkor előfordul – jóllehet ritkán –, hogy az összetettség explicitebben is megmutatkozik, ám a következő pár sor – ha a korábbiak felől szemléljük – e líra heterogenitására irányíthatja a figyelmünket: „Tudsz-e a fejeddel lassú fordulatot / leírni a párnán, miután egyedül maradsz, / mint egy csap / a tengerparton az alvás hangyáival?” (57.). Vajon mit nyitunk meg azzal, ha egyik oldalunkról a másikra fordulunk? Itt a fej mozgása és magánya is rokon a csapéval, melyből a tengerrel szemközt elenyésző mennyiségű víz folyhat, ez pedig eszünkbe juttatja a kisebbségi komplexus elkerülhetetlenségét és a társas magányt. Amikor pedig az utóbbi megfelelőjét a magányos ember szobájában keressük, Deáktól némileg szokatlan enigmához érkezünk, amelyet az alvás hangyái csak tovább bonyolítanak. A heterogenitást a Szerelmes emberekkel című verssel is alátámaszthatnám, amelyben megkapó sűrítés „A lelécelt kandúr sántít a kémény méhében” (49.) sor, ám annak motívumait úgy viszi tovább a szöveg – „[m]int sánta kandúr ébredek, minden elhajlik” (találó a kétszavas toldás!), „nézni fájó szívvel a szenteste lelépett cicát” –, hogy az oldással folytatott játék, az ellipszis−roncsolgatás helyenként a túlbeszélés benyomását kelti. Itt pedig hamar fölvetném, hogy a több mint szerethető kötetre ráfért volna egy kicsivel szigorúbb szerkesztés, de a szerzőnek a szigligeti teraszon előadott anekdotája felől, miszerint Marno János rendszeresen kihúzott a verseiből valamit, amit ő később visszamásolt, nagyon is megértem bátortalanságukat (ha szükséges, kérem, cáfoljanak meg). Mindazonáltal nem árt hozzátenni, hogy sok önmagáért helytálló, humora−iróniája által megnyerő ismétlésszerkezettel is találkozunk, amelyek egy része az ólmos−bájos pszeudoafázia segítségével sikeresen viszi és gondolja tovább a Kukorelly-féle nyelvjátékokat.
A kötet fő erényét azonban inkább úgy próbálnám megragadni, hogy kitartóan tematizálja a képviselet vagy a megszólaltatás kötelességének/kényszerének kérdését. Ez az Egy karthauzihoz című hétsorosban, annak zárlata felől szemlélve látszólag kezdetlegesen történik meg: „hallok egy beszélgetést; / ki beszél ott helyettem? / pedig én nem beszélek, nem hallgatok / rádiót, nem nézek / televíziót sem, bár ébren vagyok, így / a szemem kötelezően nyitva; / mit mondjak? mi a faszt mondjak?” (61.). A távolság beszédes kijelölése, hogy itt a nyitott szem „küldetését” – vö. még: „Az én szemem száraz. Nézni akarok vele.” (Petri) – nem annyira a személy, a költő teljesíti, inkább a fizikuma, a szervezet logikája nyilvánul meg. Ha esetleg álmatlanságról van szó, akkor kétségbe vonható, hogy itt valamely vállaláshoz hű akarat munkájával állunk szemben. Ugyanakkor az sem mondható, hogy csupán kényszerű virrasztás ez, a kérdés eldöntetlen marad. „Úgy kerülgette a várost, mint egy gramofontű” – olvassuk másutt (58.), és ez szintén relatív önlefokozással jelöli ki az alany helyét a város megszólaltatásában, hisz annak a tű mint eszköz szükséges, mégsem elégséges feltétele. Lefokozás alatt azt értem, hogy az alany kevesebb, mint dj, miközben a hangzáshoz nélkülözhetetlen. A „kerülgetés” pedig azért remek szóválasztás, mert finoman bővíti a hezitatív prókátor figurájának rajzát. Ezenkívül érdemes kitérni rá, hogy a „tű” egy további Deák-részletet hívhat elő, amely illik az eddig vizsgált csoportba: „Jaj, ha oly’ pontosan tudnék fogalmazni, akár egy szikevágás, / akkor talán érnék is valamit.” (51.) Gramofontűvel nyilvánvalóan nem szokás műteni, mégis összekapcsolható a két részlet, mert arra is rájátszanak, hogy a költői tevékenységet terápiaszerű, célszerű fájdalomokozásként gondoljuk el. A költő ma is olyasvalaki, aki szúr, varr, vág – emlékezetes még, amikor a város egésze a kórház széleként jelenik meg (11.) –, hogy óhatatlanul megfogalmazódjék, legalább kérdésként: „amikor írunk, mégiscsak valaki(k)ért és/vagy valaki(k) nevében cselekszünk?”. Főleg úgy, hogy kevés olyan helyet találunk, ahol nem látni „egy embert, aki itt szeretne hajléktalan lenni” (71.). A Deák-versek válaszai viszont – amennyiben válaszok – bizonytalanok, lemondóak. A kórházi metaforikát alkalmazó ars poeticában például figyelemreméltó, hogy az idézett részlet először T/1-ben szólal meg – „[…] akkor talán mi is érünk valamit” –, majd a zárlat E/1-be fordulása ismét azt kérdőjelezi meg, hogy a költő a közösség mégoly szerény szócsöveként tűnhet föl. Míg sok kortársa más utat jár be az önidegenség tapasztalatának közvetítésében, Deáknál ehhez a művelethez elsősorban a költői szerepkör problematizálása által nyílnak meg a játékterek.
Összegzésképp Kemény István szavait variálva, „[e]z már nem az a világ, / ami összedől”, így felvonulni érte olyan, mintha egy kérdőjel görbéjén caplatnánk felfelé, látva, hogy csak beljebb kerülünk, annak kockázatát vállalva, hogy ki is hullhatunk (ez utóbbi, tudjuk, sokféleképpen lehetséges). Ugyanakkor aki írni kezd, nemritkán felmenői küldetéses, „gúnyos pompájában” ácsorog, és bevallható, hogy az örökölt ruházat korszerűsítése bizonyos szempontból eleve kudarcra ítélt. Ez azonban még nem a költészet bukását jelenti, hiszen a versek gyakran éppen erről a veszteségről szólnak sikeresen. Nem történik másként Deák Botondnál sem, akit körülbelül olyan olvasni, úgy mosolyogtat és úgy szomorít, mintha a feleségem és a szemcsepp című versben (46.) szereplő Könnyboltot szemlélnénk. Akár kifogytunk, akár nem, szerintem érdemes betérni.
Deák Botond, Egyszeri tél, JAK−PRAE.HU, Budapest, 2011.
