A svéd duó munkáiban rendre a zene és az anyatermészet kapcsolatának bizonyos szegmenseit boncolgatja. Legújabb kislemezük is kitűnően illeszkedik ehhez az irányvonalhoz. A fiúk ezúttal nem kisebb feladatra vállalkoztak, mint az élet két fontos területének, a környezet egyes ciklusainak és az ezekkel összhangban váltakozó emberi érzelmeknek a bemutatására.
Sebastian Mullaert és Marcus Henriksson neve már bő egy évtizede ismerősen csenghet az elektronikus zene kedvelőinek. A pszichedelikus és a progresszív trance elemeit éppen megfelelő arányban vegyítő bemutatkozó albumuk (melyet még Son Kite néven adtak ki) a ’90-es évek végén egyike volt azoknak a lemezeknek, amik kiutat mutattak az egyre inkább kifulladni látszó – ezáltal jelentős formanyelvi változásokon áteső – psytrance/goa stílusirányzatból. Zenéjük mára szinte teljesen áttranszformálódott: a minimal, downtempo, ambient triumvirátus mellett furcsamód leginkább a techno műfajában leltek rá arra a harmóniára, amelynek segítségével továbbörökíthetik a goában fellelhető gazdag szimbolikát és nagyfokú természetimádatot. Teszik ezt például a törzsi kultúrából származó ritmusok és hangfoszlányok (tam-tam dobok, esetleg kántálás), illetve a bennünket körülölelő élővilág neszeinek rendszeres felhasználásával.
A Cycles első száma, melyet Clouds And Water névre kereszteltek, a maga monumentális, több mint 30 perces(!) játékidejével a srácok eddigi leghosszabb szerzeménye. A korongra rákerült egy vágott verzió is, ami csupán harmada az eredeti felvételnek, tehát valamivel sűrűbb is, ezért talán könnyebben lehet rajta fogást találni, mint a nagy testvéren. Már az első percekben, a főmotívum felvezetésénél és beúszásánál érzékelni lehet a trance-re jellemző utaztató dallamokat (melyekből az értelmezési keret tág mivolta miatt akár a felhők vonulására is asszociálhatunk), továbbá féltávnál és kétharmadnál egy-egy színpadias kiállást is rögtönöznek nekünk. A dobok és cinek tökéletes összhangban állnak a másodpercről másodpercre egyre sokszínűbb és rétegzettebb hangzásvilággal, az ember nem is gondolná, hogyan lehetséges egymással ezt a temérdek mennyiségű elemet ilyen kifogástalan egyetértésben szerepeltetni. Előkerülnek a jól megszokott madárfüttyök és fúvós hangszerek, valamint a vízcseppek témáját is meghallhatjuk, ha elég figyelmesek vagyunk. A második szünetben eleinte már-már fülsüketítően éles taktusok dominálnak. A dallamok fokozatos felerősödése, majd még a basszus belépése előtti hirtelen lehúzása felfogható gigantikus blöffként is, ami mintegy parodisztikus távlatba helyezi a trance műfaját, majd a dobok visszatérésével elgondolkodhatunk: valóban blöfföt hallottunk vagy esetleg valamifajta tiszteletadást a múlt emléke felé?
Ezt követi a When Sadness Releases, Joy Arises – 18 percével nem sokkal marad le kollégájától. Itt sem vacakolnak sokat a srácok: a mélyek kezdettől fogva gyakorlatilag egy-egy jól irányzott gyomrosként funkcionálnak. Ezzel egy, az előbbinél jóval súlyosabb atmoszférát generálnak, amit az öt és fél perctől érkező fülbemászó, agyoncsavart dallamvonulat és a kicsit később belépő, majd hamar eltűnő érdes, reszelős betétek tesznek még komolyabbá, hogy aztán egy éles textúraváltással ismét a trance jelleg domináljon. A hab a tortán az elektronikus ihletésű furulyabetét, amivel a népzene eszköztárát is segítségül hívják a kissé eklektikus, mégis tökéletes összhangú kompozíció létrehozásához. A kiállást követően visszakapjuk a csupasz basszusokat, melyeket az idő előrehaladtával egyre markánsabban színesítenek visszahúzódó csilingelés- és/vagy zörgéssorozatok. Ebből fejlődik ki lassacskán a záró percek nyugalmat árasztó hangulatvilága lágy zongorával, tücsökzenével, madárcsicsergéssel, vízcsepegéssel: az erdő muzsikájával. Immár dobok nélkül. Ez nagy kontrasztban áll a szám korábbi részeivel, mégis úgy érezhetjük, hogy a kemény basszusok vezetésével elérkeztünk a címben is sugallt idilli, örömteli állapotba.
A friss kislemez alapján is láthatjuk, hogy a Minilogue zenéje hihetetlen komplexitásával és gazdagságával teljesen egyedi élményt nyújt a befogadónak, ám mindezek mellett mégis képes megtartani azt a könnyedséget, ami miatt nem válik az egész valamilyen idomtalan katyvasszá. A Cycles EP a laikusok számára is megvilágíthatja, miként lehet puszta „tüc-tücnél” egy kicsivel többet is kinyerni a techno műfajából.
Minilogue: Cycles EP, Enemy Records – ENEMY 017, 2011.
