Robyn Rihanna Fenty. E név hallatán egy merész, innovatív és különleges hanggal megáldott énekesnő jut eszünkbe, akiért világszerte milliók rajonganak. A Grammy-díjas előadó hat éve ontja magából az albumokat, és idén sem kíméli magát: a világ körüli turné mellett arra is maradt fölös energiája, hogy november 21-én megjelentesse hatodik lemezét Talk That Talk címmel.
Rihanna tizenhét évesen robbant be a nemzetközi zenei piacra, és már akkor sejteni lehetett, hogy egy nem mindennapi karrier indulásának lehetünk szem- és fültanúi. Azóta eltelt hat év, és Barbados üdvöskéje rekordgyorsasággal szárnyal egyre magasabbra, így már tizenegy listavezető dallal, hat stúdióalbummal és számos kislemezzel büszkélkedhet. Mivel az elmúlt évek során nemcsak hajviseletét és öltözékét, hanem dalai stílusát és hangzásvilágát tekintve is mindig valami újjal rukkolt elő, nagy várakozás előzte meg aktuális albumát. A pophercegnő most sem okozott csalódást: a gyors, elektronikus alapú számokban a szintetizátor mellett nemegyszer népi hangszerek is megszólalnak. Azt már a borító elárulja, hogy nem egy altatódalokat tartalmazó korongot tartunk a kezünkben. A dalszövegek pedig egyértelműen azt bizonyítják, hogy ez az énekesnő eddigi legvadabb, legmerészebb lemeze. A Cockiness (Love It) című szám jól példázza az egész albumot átható, még Rihannától is szokatlan mértékű szexuális túlfűtöttséget. „Azt akarom, hogy a szexrabszolgám légy” – az ilyen és hasonló sorokra hamar felkapjuk a fejünket. A dal zeneileg sem kevésbé meghökkentő: olyan, mintha össze nem illő darabokból állna. Mint egy salátástál, amibe a legkülönbözőbb dolgokat hajigálták bele, ami miatt csak a legextrémebb ízek kedvelői tudják jóízűen fogyasztani.
Számtalan zenei irányzat hatását fedezhetjük fel a dalokban. Több számban is találunk az afrikai törzsi zenére jellemző elemeket. A You Da One például lassabb, néhol kicsit reggae-s beütésű, míg a Where Have You Been kétségkívül pörgős bulizene, ennek ellenére mintha ősi törzsi dobszó adná a ritmust, és a vokál is helyenként igen erőteljesen emlékeztet a fekete kontinens törzsi énekeire. A Watch n’ Learn a reggaeton, a deluxe kiadáson szereplő Red Lipstick pedig a dubstep stílus felé is kacsintgat.
Az album talán legbizarrabb felvétele a Birthday Cake című szösszenet. Sőt inkább csak szösz, hiszen mire felocsúdnánk a kezdeti „Ez meg mi?”-állapotból, hirtelen vége is szakad. Azt biztosra vehetjük, hogy ez a szerzemény a maga 1 perc 18 másodperces hosszúságával nem pályázik a világ leghosszabb dala címre. Igaz, hogy a legrövidebbnek járó „elismerésre” sem esélyes, mégis egy, a világ zenei élvonalához tartozó mainstream előadótól szokatlan gondolat ilyen számot készíteni. Emellett színvonalát tekintve is kilóg a sorból, mivel sajnos sem a zene, sem a szöveg nem mondható túl igényesnek. A dal egészén érezhető az arabos dallamvilág és a gettóstílus keveredése, mindez pedig egy igencsak szókimondóra sikeredett szöveggel párosul. Érdekes kísérlet, de biztosan nem ez lesz Rihanna pályafutásának csúcspontja.
Szerencsére azonnal kimászunk a hullámvölgyből, és nem csak a tengerszintig. A We All Want Love című dal ugyanis olyan messze van a Birthday Cake-től, mint Taylor Swift a death metaltól. A letisztult hangzáshoz mély mondanivaló társul ebben a himnusz jellegű szerzeményben, amiben az énekesnő a Föld összes nemzetének, népének és lakójának szívében megbújó vágyakról beszél, illetve énekel – nem is akárhogy. Ez a felfelé ívelő tendencia folytatódik a Drunk On Love és a Farewell című dallal. Ezekben a gyönyörű balladákban az album több más számával ellentétben Rihanna nem egy szexéhes domina, hanem egy romantikus, naiv lány képében jelenik meg, és az igaz szerelem kerül a középpontba. Ugyanez igaz a deluxe változaton helyet kapó Fool In Love-ra, amelyet sajátos hangzásvilága tesz különlegessé, ugyanis helyenként kimondottan úgy érezhetjük, mintha egy népdalfeldolgozást hallgatnánk. Még a szövegben is felfedezhetünk a népdalokéra kísértetiesen hasonlító sorokat, mint például amelyekben az édesanyjának és édesapjának bizonygatja, hogy megtalálta élete párját.
A lemezen két vendég is tiszteletét teszi. Az egyik a címadó dalban, a Talk That Talkban bukkan fel, amit az énekesnő a második CD-jének megaslágerében, az Umbrella című szerzeményben is közreműködő Jay-Z-vel vett fel. Az még egyelőre nyitott kérdés, hogy ez a közös munka hasonlóan gyümölcsöző lesz-e. A másik vendég Calvin Harris, aki az azonnal világsikerré vált We Found Love-ban tűnik fel, amelyben az ismétlődő harmonikus dallamot többször megtöri egy gyors disszonáns elektronikus rész, és ez jól kifejezi a korántsem könnyed témából adódó feszültséget. A történet szerint ugyanis a dalban szereplő nő és párja úgy függnek egymástól, mint egy drogos a drogoktól, emiatt a nő végül elhagyja az őt birtokolni akaró férfit. A popikon együttműködése a skót DJ-vel már most eredményesnek látszik, hiszen a dal azonnal a slágerlisták élére ugrott.
Rihanna a Talk That Talkkal ismét valami újat és nagyszerűt alkotott, egy érdekes és izgalmas keveréket, amiben mindenki, aki fogékony az igényes popzenére, találhat kedvére valót. Olyan, mintha egy hullámvasúton ülnénk, ami – még ha néha össze is rezzenünk, hogy „Úristen, mindjárt kisiklik!” – azért többször repít a fellegekbe, mint visz a mélységbe.
Rihanna: Talk That Talk, Def Jam, 2011.
