Pokolba, vele

Szégyen, nem szégyen, én ezt a Műútat nem értem. Ez az érzés hatalmasodott el rajtam a legfrissebb szám olvasásakor, majd az értetlenséget követte a, noha reflektált, ám mégis primitív reakció, a düh. De mire eljutottam a kritikai rovatig, lecsillapultak az indulataim is, és kezdtek megvilágosodni az összefüggések. Valójában minden kapcsolódik mindenhez, finom hálóként szőve át az egész számot. Csupán fel kell fejteni.

Már az elején feltűnik, hogy szépírásból sok van, akadnak jobbak és kevésbé jók. A líra köréből kiemelném Tinkó Máté Pontosan így című versét, Nagy Mártától a (pikantériá)-t és Balogh Ádám két költeményét. A Hajszál című vers címadó motívuma az egész versen nyomon követhető, ezalatt különböző jelentéseket vesz fel, s így a legellentétesebb viszonyokat is képes kifejezni. A szőke hajszálak arany szálakként szövik be a közös párnát, erős textúraként az összetartozás érzését keltve. Eközben intertextusként bevonódik Pilinszky híres kétsoros verse is, ám éppen az abban sugallt üzenet ellenkezőjét sejtetve. Majd az aranyos, már-már angyali hajszál egyszerre degradálódik a testi folyamatok szintjére, amikor gyomorsavval és salakkal együtt kerül említésre. Azonban itt sem veszti el teljesen eredeti vonatkozását, hiszen mint aranyásó az aranyat, úgy keresi a lírai én a szőke, aranyló hajszálat, mint utolsót, amibe még kapaszkodhat. Majd a záró versszakban következik egy váratlan színszimbolikai váltással a csattanó, amelynek erőteljes tragikomikus hatása van.

Tatár Sándor Megkülönbözetett bánásmód című költeménye is erős szöveg, ami mellett megállja a helyét Hartay Csaba Csak mámorja vagy Szolcsányi Ákostól A sintér is. Ezeken felül még Lázár Bence András, Solymosi Bálint és Szálinger Balázs költeményei is a lírai részleget erősítik.

A próza számomra nem volt olyan meggyőző, mint például az előző számban. Horváth Előd Benjámin Tranzit háza különös világot idéz, amelynek egyik jellemzője, hogy nincsenek mondatok, ahogy nagy kezdőbetűk és mondatvégi írásjelek sincsenek. Persze ide nem is kell, hiszen a Tranzit háznál az ember iszik, cigizik, kiszedi helyéről az utcatáblát, és azon gondolkozik, hogy a vonat-e a végső megoldás. Tehát semmiképp sem az a hely, ahol szépen formált, kerek mondatokban beszél.

A Herrgottssohn-portré Dunajcsik Mátyástól már egészen más nyelvi univerzum, ami bennem Márai írásainak hangulatát idézi fel. Itt már szinte elvárás a kerek, egész mondatban való beszéd, hiszen irodalmi körökben mozog a főszereplő, és egy régi ismerős felbukkanásával gyermekkorának egy titokzatos eseménye elevenedik meg. A nyomozás detektívtörténetekből ismerős eleme mellett még fontosabb a polgári világ atmoszférájának felidézése, és ezáltal az emlékezés szövegszervező funkciója, ami határozottan felidézheti az olvasóban Márait. A múltba való visszatérés alapproblémája a műnek, nem véletlen tehát, hogy a fotó Proust anyjáról, amelyet a főszereplő édesapja készített, többször is előkerül. Berta Ádám Gumicsere című rövid elbeszélése a végig békés hangulatú szöveget nyugtalanító befejezéssel zárja, melynek azonban szimbolikus értelme van. Már csak feLugossy László szövegei maradtak hátra, amelyek nem okoznak nagy meglepetést annak, aki ismeri egyéb művészi alkotásait vagy korábbi írásait.

Majd Nádasdy Ádám új Dante-fordításának egy részlete vezet át a drámán keresztül a színház világába, ahol is Balázs Zoltánnal olvasható egy beszélgetés a Maladype Színház tíz éves fennállása kapcsán. Rengeteg érdekesség hangzik el a társulat történetéről, munkájáról, módszereiről. A végkicsengés azonban elég negatív, hiszen a jövőt érintő kérdésekre csak a teljes bizonytalanság és nem túl bíztató kilátások a válasz. A tíz éves fennállás tiszteletére egy a társulat múltját dokumentáló könyv is megjelent, amelyet Herczog Noémi ismertet, és alaposan lát el elemzéssel. Különösen izgalmas egymás után olvasni ezt a két szöveget, mert egészen eltérő vélemények bomlanak ki arról, hogyan látja a társulat vezetője és egy kritikus a Maladype dolgait.

Ezen a ponton már gyönyörűen felfejthető a drámai szálat összetartó oda-visszahatás. Nádasdy Ádám Pokol-fordítása ugyanis az, amit a Maladype társulat felhasznált Pokol című előadásakor, és ezt Herczog Noémi jegyzi meg a társulat munkáját elemző írásában. Ezt a vonalat még tovább viszi, hogy az eredeti Dante-fordítás megalkotójának, Babitsnak a kritikai kiadásáról és ennek már elkészült és jelenleg is folyó munkálatairól értesülhetünk Sipos Lajos beszámolójából. Izgalmas bepillantást nyerni egy ilyen nagyszabású munka műhelytitkaiba.

A feLugossy-féle szál a leginkább nyilvánvaló ága az új számnak, amely felerősíti a kapcsolatot az előző számmal is, hiszen abban olvashattunk a Bizottság-kiállításról, melynek oszlopos tagja a képzőművész. A legfrissebb számot végig az ő munkái díszítik, emellett két írása is megjelent, és van róla egy rövid kis szösszenet Szabó Attilától, akivel egy beszélgetést is találunk a lapszámban.

Már csak a kritikai rovat maradt hátra, amely olyan gazdag, hogy a teljesség igénye nélkül említenék meg néhány szöveget. Először is Szepes Erika ír Fecske Csaba nem is egy, hanem rögtön három kötetéről. Nagyon aprólékos és okos kritikát olvashatunk itt, noha néhol kissé túlságosan didaktikusnak érzem a leírtakat. Villányi László Ámulat című kötete is ismertetésre kerül Váradi Péteré mellett. Egyben tekintve a rovatot érdekes felfedezés, hogy szinte csak verses kötetekről van szó, és hogy még mindig meghatározónak tűnnek ezek alapján az utazás, a testiség és az elmúlás motívumai, amelyek minden esetben előkerülnek. Csobánka Zsuzsa különös figyelmet kap az aktuális Műúttól, két kritika foglalkozik legutóbbi köteteivel. A prózai recepciót erősítik a Kolozsvári Papp László, Aaron Blumm és Weiner Sennyey Tibor könyveiről írott kritikák.

Tehát ez a műút sem adta könnyen magát, de aki végigjárja, az ismét sok mindennel gazdagodhat.

Műút, 2012/031.