A Millefiori délután néhány percre zárva, a bejárati ajtón ott a tábla, rögtön jövök, várni kell. Este állok Tamási Claudia képei előtt a Godot Galériában, és úgy érzem, most várnom kell, talán tréfál velünk a művésznő, jönni fog, addig is nézzük a kirakatot, az elfordított festményeket, a tükör elé állított képet, amelynek szintén a hátulját látjuk, de a tükör újabb képet hoz létre. Sőt ebben a tükörképben mi is benne vagyunk, ha akarjuk, ha nem.
Kíváncsiak vagyunk. Amit nem ismerünk, nem tudunk, szeretnénk megismerni és megtudni. Mi van a Hold túlsó felén? A nem-tudás, a nem-kép tapasztalatát és teremtését éljük meg. Hiába járjuk körbe az üres vásznat, hoppon maradunk, hacsak nem teszünk egy lépést, hogy önmagunk titkaiba is belelássunk, s így egészítsük ki a képet, gondoljunk ruhát rá, új ruhát. A viharban kifordulnak a levelek, visszájukat látjuk, tekintetünk rácsodálkozik a változásra. Itt nem Venet szénkupaca kerül a szemünk elé, hanem a szándékosan elrejtett, ezzel virtuálisan megsemmisített kép, a lefokozás.
Kevés mű, sok üres felület, hatalmas viszont a tér, elvész a munkák személyessége, kisebb teremben jobban érvényesülnének. A művészt izgatja a tükrözés, a megkettőzés filozófiája, meddig lehet azonos valami önmagával és tükörképével. Egy képet nézegető tárlatlátogató árnyéka belóg a festménybe, részesévé válik egy tőle idegen testnek, és látjuk, hogy ott van, optikailag biztosan, meg is van festve ez az ottlét, ezzel megteremti a mássá, az árnyékká válást is. Bevonódunk a képbe, ezúttal nem tudjuk körüljárni, maradunk a síkban, de egyértelmű, hogy ott vagyunk az alkotásban, az pedig már csak a fantáziánkon múlik, mit gondolunk árnyékunkról.
Kép a képben, a kép megszüntetése, és egy másik kép megalkotása, eltörölni, nem festeni elvárt képet, meghökkenteni önmagunkat, undorunkat kifejezni, hisz nem vagyunk mi sínautók, hogy vágányra téve csak egy irányba mehetnénk. Tamási Claudia a korlátokat dönti le, a szabályokat, hogy mi is a kép, legyen az figurális vagy nonfiguratív. A nem-kép lesz képpé, az ismeretlen válik általunk ismertté, a mi alkotásunk lóg most a szemünk előtt. Háttal is elmehetünk a képek előtt (Szöllősy-Csák Gergely humorista megjegyzése szerint), tehetünk úgy, hogy nem érdekelnek, és ezt tesszük, ha az idegenvezető azt mondja, most nézzünk balra, valaki a csoportból mindig jobbra fog nézni, mert ő kíváncsi arra is, ami nem látható, de ott van.
Alkotók leszünk, nézzük a semmit, a nem-képet, és felidézzük a korábbi élményeinket, kedves festőinket, kedvenc festményeinket, és röhögünk magunkon: biztos, hogy jó helyen járunk, ennyire hozzá vagyunk kötve a szabályokhoz, az elvárásokhoz, sőt önmagunkhoz? Lépjünk ki a keretből, mivel az csak félmegoldás, ha megfordítjuk a képet (Szöllősy), nekünk kell olyan lépést tenni az életünkben, amelyben ott a felfedezés szabadsága, függetlensége, újdonsága. De ez se tévesszen meg bennünket. Tamási Claudia képei azt bizonyítják, a látszatot le lehet győzni, egy másik látszat által. Rögtön jövök (be right back). A performansz elmaradt. Vagy mégsem?
Tamási Claudia Ismeretlen művek című kiállítása Budapesten, a Godot Galériában tekinthető meg, 2012. április 21-ig.
Deák Csillag írása a tárlatról itt olvasható.
http://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/8/82/Cornelis_Norbertus_Gysbrechts_003.jpg
Cornelis Norbertus Gysbrechts : Egy festmény hátoldala (1670)
Nincs új a Nap alatt 🙂