Állapotszövegek/szövegállapotok

Szöllősi Mátyás második verseskötete, az Állapotok (Negyvenöt töredék) 2011 decemberében jelent meg a Kalligram kiadásában. A szerző első könyvében, az Aktív kórteremben (2010) még (nyolc költeményt tartalmazó) ciklusként jelentkező gyűjtemény mára kötetté nőtte ki magát.

Az Állapotok az előző kompozíció terét megnyitva, abból kilépve alkotja meg saját közegét, megtartva annak alapvető szövegkonstruáló elveit: a lineralitás érvényesítésének (a megbetegedés-betegség-gyógyulás alakulásának figyelemmel követésében, vagy explicit módon az Egy hét szimptómái ciklusban) és az egymás mellett létező szövegállapotoknak / állapotszövegeknek az együtthatását.

Szöllősi Mátyás egy igen aktív időszakot tudhat maga mögött, hiszen verses drámája, a Lassan, visszatartva is 2011-ben jelent meg, mely online formában is elérhető a Látó honlapján. A drámával párhuzamosan készülő kötet hangulatában, motívumrendszerében hasonló világot implikál: tárgyak által irányított emlékezést, az én magányát, a másik általi önmeghatározás elbizonytalanodását, s a dolgok közönyös statikusságát hozza mozgásba. A két mű közötti párbeszéd mégsem eredményez megközelíthetetlen, önmagába hanyatló, tautologikus szövegegészeket, hiszen szövegszervezési, kompozíciós tekintetben más-más attribútumokat mozgósítanak, az alkotói folyamat eltérő energiáit reprezentálják.

Az Állapotok kötetborítójának (Szöllősi által készített fotó) feketéjéből előtűnő tárgy – egy lámpa, s az általa megvilágított asztalfelület – a lap alsó sarkába vonja a tekintetet. A képen (és a könyv szövegein) megjelenített pillanat, tárgyszövedék hordozta jelentés nem középen, az előtérben, egy magába szívó tölcsér fókuszában, hanem a sarkokon, a margókon artikulálódik, mely egy végtelen számú (jelen esetben negyvenöt) darabból összeálló/szétomló montázst hív életre. Csak a fény által kimerevített tér-idő válhat érzékelhetővé, míg a többi részletet sötétség fedi az érzékeléstől, emlékezéstől, megismeréstől elválasztottan. A borító hátoldalára kiemelt szövegrészlet (A kötet harmincharmadik, Contentio című alkotása) a képhez hasonló benyomással szembesít: „Utánunk nem marad más, csak páranyom / az ablakon. Zárt forma, hőhatás”. Csupán a környező tárgyakban, állapotok által őrződik meg valami a „mi”-ből, az emberből. De a tárgyak ugyanúgy mulandóak, esetlegesek, akárcsak azok, amire emlékeztetnek.

A két könyvre (1−27 és 28−45) bomló kötet számozott darabjainak címe latinul íródott, melyek fordítása a gyűjtemény végén olvasható. A kötet egészének címe és az egyes szövegekben megképződő dimenzió között szoros kapcsolat áll fenn, hiszen e költemények kiragadnak, kirögzítenek bizonyos mozzanatokat a folytonosnak ható hétköznapokból. Viszont eme történések, érzetek mozdulatlanná válva az időt is kirekesztik maguk közül, immár környezetükbe, a mindennapi valóságokba belesimíthatatlanul. A betegség, a szerelem akcidentális jelleggel próbál nyomokat hagyni a létezés monotonitásában: „Azt mondják, mindig a legkisebb állapotba, / a legszűkebb állásba zárna” (Existentia), de aztán állandósulva a testen, az énben, maguk is megszokássá lényegülnek át. A kötetben meghúzódó ismétlések, vissza- visszatérő motívumok (napszakok, berendezések, terek, testhelyzetek) habár igyekeznek mindig más szempontból (a betegség vagy épp az egészséges tekintet felől, mint a Passio című darabban), mást megvilágítva (reggelt, estét, betegséget, csalódást) megragadni az én világát, mégis a feloldhatatlan egyneműség felé vezetnek. Az éjszaka „tényleg fekete / volt és üres” és a reggel „az ablakkeretbe zárt / csömör” (Expergiscor) ellentéte csak látszólagos. A reggel képtelen egy érvényes képet, történetet adni az éjszakáról, csak a tárgyak rutinja érzékelhető, hiányt reprezentál, csakúgy, mint az álom nélküli éj, „lakatlanok az esték körülöttünk” (Resignatio).

A töredékekként aposztrofált versek szféráját a jelenbe vetettségük fűzi össze. A költemények egymásutánja nem képez lineáris, következetesen kibomló narratívát: a kötet könyvei, alkotásai (már említetten) montázsszerűen egymás mellettiségükben értelmezhetők. A lírai én impressziói, emlékei töredezettségükben jelenítik meg az élet eseményeit, annak csak bizonyos foszlányait bírhatják tekintetük alá vonni. A tudat bonyolult, felfejtő és elfedő működése a testbe, a tárgyakba, a környezet szövedékeibe íródik bele, általuk lesz megközelíthetővé.

A kötetnyitó versben, az Ignomniában az én a múlt történéseit csak a médiumok általi közvetettségében éri el: „Egy filmen nézem vissza az egészet”, vagy néhány sorral lentebb: „Mintha újság közölne minden apró részletet”. A megszólaló kívülálló, mintegy leválasztódik saját emlékeiről, a korábban vele történtekről. A saját és más testek szintén idegenségtapasztalattal szembesítenek − „Riaszt a kézfej széthúzó öt ága. Így ez is csak csonk” (Levitatio) és „Az ajkak szűk határai előttem, / az alig pirosló lázas vonal / körbe, fölötte árnyék” (Toxicosis) – eltaszítva maguktól az alanyt: „Veríték, vér és méreg a kezekben / együtt félrelöktek, mint egy kutyát” (Passio). Emellett az embert körülölelő berendezések, a lakás tartozékai a kirekesztettség érzékeltetésén túl a megszokás hordozóivá lesznek: többek között az Allevatio című versben „hogy minden tárgy mozog, miközben áll”, „a testen végigkúszó vízsugár, / az étel, minden megszokott dolog”, vagy a Mutitasban olvasható sorokban: „Ez itt a néma környék. A kilincsek / szürkén élnek” […] „az ajtón túl a linóleumtenger” (Allevatio). Az én e monotonitásból akar kilépni („Kiraktam minden elektromos eszközt / a ház elé – vigyék, hogyha akarják”), mintha a rutin kellékeinek eltávolításával feloldódna a nyomasztó állandóság, és ekképp megtapasztalhatná „a térnek néha jóleső magányát”, ahol a „szűk volt az ágyam” (Existentia) érzete és „a reggel dadogó emlékezete” (Expergiscor) helyett tiszta felületet kaphatna, méghozzá saját hangjának visszatetszését a falakon, az önmagára való figyelem hatékonyabb lehetőségét.

Az én és a világ, a másik viszonyát is az élő és élettelen testek viszik színre. A te egy elérhetetlen test „Akár egy tökéletes tárgy a térben, / olyan vagy” (Mutitas), töredék- és nyomszerű „Akár egy mellszobor, / csonk vagy. Majdnem tökéletes” (Miserabilis). A másik és a közösnek vélt múlt is egy párhuzamos tér-időbe foglalt entitás: „A lépcsőházban még visszhangra vártam, / sarokba szorított alakra, / aki megmenthető – / de csak a küszködő sötét” (Suffocatio); hang- és tekintetnélküli elszigetelt dimenzió, mint egy szobor, vagy egy utcán heverő halott: „Csak puszta testté változott, / amit a környezet magába szív, / és soha többet el nem engedi” (Concitatio). A műalkotás: tetem. „Tíz perc sem telt el, máris körbevették; / a látvány mindenkit izgatott” (Concitatio), ami egy birtokolhatatlan térbe szervesül, s csak a tekintet csonka tapogatózása marad.

Szöllősi Mátyás kötete állapotszövegeket fotóz ki a sötétből, mozdulatokba és tárgyakba íródó tapasztalatokat és érzéseket. Keretezetlen, kezdet és vég nélküli töredékeket jelenít meg a vajszínű papíron, melyeknek csak látványa a mienk.

Szöllősi Mátyás: Állapotok (Negyvenöt töredék), Kalligram, Pozsony, 2011.