LV.
A házuk előtt elmenni alig-alig mertem,
inkább csak átsuhantam ott a téren,
vagy tisztes távolban várakoztam,
ezerszer elgondolva, mit mondok neki,
ha egyszer végre összetalálkozunk.
LVI.
Egy ízben, mikor különösen sokat maradtam,
és érezve, hogy nem feszíthetem tovább a húrt,
teperni kezdtem haza a szálló alkonyatban,
lengett előttem el egy lány ismerős alakja,
arca — a szívem rádobbant, de már nem fékeztem.
LVII.
Vasárnap délelőtti fény, igen, vasárnap,
a kerítésbe kapaszkodva jobb kezemmel
előléptem a sarkon, észrevett, s én álltam
tekintetét, gondolkodott, majd vállát kissé
megvonva mosta tovább a családi ladát.
LVIII.
Egyszer voltam úgynevezett úttörőtáborban,
hol szállásunk elfoglalásakor ott pattogott
egy idősebb, ismeretlen csákó, az „ifi”, hogy
mutatkozzunk be, s mindkét utónevem hallatán
mindjárt le is torkolt: „hagyjuk a személyeskedést!”
LIX.
Szinte hihetetlen volt, hogy vele egy helyen,
remények, félelmek közt hányódott két hetem,
kerültem és kerestem, lesve az alkalmat,
amit amúgy nem mertem, hogy szerelmet valljak,
korláton ugrálva vertem össze a lábam.
LX.
Földön ültünk többen lazán, holtidőben,
én nem messze tőle, és ő elmélyülten
fűszállal, kis ággal, vagy csak az ujjával
szandáljánál rajzol, talán ír a porba,
takarta, és kézzel rögtön elzilálta.
LXI.
Nem dekoráltam, és nem készítettem akciótervet,
a „képzés” követelményeinek alig feleltem meg,
de az éneklésbe lassan beletörtem, és a végén
zengedeztem én is, mint egy rendes „őrsvezető”-tanonc,
hogy „és az utcán sündisznócska riszálja a popsiját”.
© Nyilas Atilla Richárd, 2012. Minden jog fenntartva
A sorozatot a Gamax Kft. támogatja.
