Pár héttel ezelőtt egy világhírű, kortárs francia művész alkotásairól írt cikkemet így vezettem be: „Két pont között legrövidebb út az egyenes. Kivéve, ha nemeuklideszi dimenziókban, feketelyukas féregjáratokban járunk. Vagy egy kiállításon.” Úgy érzem, ez a kijelentésem sokkal találóbb Orosz István Erlin Galériában kiállított műveire, mint bármely más kiállításra, amit eddig láttam.
„A meggyőző lehetetlen mindig jobb, mint a nem meggyőző lehetséges.” (Arisztotelész)
Deszkametria, Fal, olvasom a művek alatti címeket. Csupa egyenes vonal, a düreri alapossággal megrajzolt Fal című grafikákon és a fa „deszkákból” megalkotott alakzatoknál, természetükből adódóan is. A deszka szó a metria szóval társítva egyenes vonalakat, szögeket jelenthet. Ezek most ott lógnak a falon, leakaszthatóak. Ha közelről nézzük a konstrukciókat, elegáns parketta-mintázatokat látunk. De aki ismeri Orosz Istvánt, az tudja, nem szabad bedőlni ennek az egyszerű, puritán látványnak. Látószöget kell váltani, távolodni a képtől, amit így már nem is nevezhetünk egyszerűen képnek.
A kis galériában egy új világ tárul fel előttünk, három dimenzióban, de nem kell felvennünk 3D-s szemüveget, bátran hagyatkozhatunk saját szemünkre. Terekkel telik meg a kiállítóterem, noha a művész ezúttal nem hozott a kis falfelületekre installált játékos anamorfózisaiból, de így is rejtélyes világba kalauzol. Annak az elfogadására biztat, hogy ne higgyünk a szemünknek, illetve hogy mégis higgyünk a szemünknek, mert mindennek az ellenkezője is igaz lehet. Bent vagyunk egy idomban, körülvesznek falak, de úgy, hogy már kint is vagyunk az épületből. Nincs börtön, bezártság, mindig van egy út, kiút, ami lehet, megint másfele vezet, titkos zugokon át, és gyakran önmagába tér vissza. A grafikák csak ráerősítenek a látványra. Lebegő építményeket látunk, vagy képtelen képeket mutatnak nekünk. Megszűnik az épület, a fal mozdulatlansága, mozdíthatatlansága, földhöz kötöttsége. Alakot vált, átalakul, anélkül, hogy kivennénk, lerombolnánk egyetlen tégláját is.
A művek nem előzmények nélküliek. A Penrose-háromszög, Pirenesi börtönei és Escher lehetetlen kockái és konstrukciói is bevillannak. A háromdimenziós alakzatok, amelyek csak kétdimenziós formában jelenhetnek meg, nem megépíthetőek. Orosz – Escherrel ellentétben – nem fametszetet készít, hanem deszkáiból teremti meg ezt a lehetetlen világot.
Két pont között nem az egyenes a legrövidebb út. Hajlik a tér, talán a kozmoszban járunk, ahol nincs fent és lent, meghajolnak a vonalak, a párhuzamosok nemcsak találkoznak, hanem egymásba is csavarodnak vagy ölelkeznek, de úgy, hogy közben el is engedik egymást. A szemfényvesztés (trompe-l’oeil) műfajának szokás ezeket nevezni, de mily rossz kifejezés, mert éppen a fény által válnak ezek az alakzatok élőkké, ránk kacsintanak: gyere velem, nézd, milyen komplex a világunk. Semmi sem az, aminek látszik. Fogadd el és játssz velünk, hagyd a járt utat a járatlanért, megéri, tanulni fogsz. Elegánsak a faidomok, kiműveltek, kimunkáltak, és mint az igazán elegáns tárgyak, egyszerűek. Illetve csak annak tűnnek. Megszerkesztésük mérnöki precizitást követel. Nem véletlen, hogy a művész – az animációs film nagymestere –, képes egy deszkába mozgást lehelni. És megszületik a tér. Megfoghatatlanul.
Orosz sokszor felvetette, különösen az építészet kapcsán, milyen jó lenne, ha sikerülne az időt térbelivé változtatni. Deszkametriáiban különböző korú fákat használt fel, hasznosított újra. Ezek a fák az idő és időjárás hatására különböző színűekké váltak, az idő érlelte őket. Nem évgyűrűiket látjuk, hanem sokszínűségüket, élnek, magukban hordják az időt.
Orosz István grafikusművész kiállítása 2012. május 12-ig tekintető meg Budapesten, az Erlin Galériában.
