LXXVI.
Hogy Mamáék utánunk költöztek,
kétlaki lettem Kelenföldön,
ma sem bizonytalan a nyelvérzékem ebben:
ha szüleimnél aludtam, mondtam, „otthon”,
Mamáéknál pedig „itthon” voltam.
LXXVII.
Egyik kedvenc helyem a konyha,
különösen, ha Mama is ott van,
náluk délben kisrádión a „Kinyerma”,
és mindig jó ebédhez szól a nóta,
az ő főztjét szeretem legjobban.
LXXVIII.
„Mondtam, anyám, mondtam, anyám,
sürgölődj a nagymama körül –
most hát nem készül soha többé
a legfinomabb paradicsomlevesből” –
valahogy így gondoltam, mondtam, írtam, történt és van.
LXXIX.
Nagyon válogatós lettem,
végül csak alig néhány ételt ettem,
s amikor meg akartak tömni spenóttal,
egyetlen kanállal se nyeltem le belőle,
viszont újra kellett festeni a konyhát.
LXXX.
Máskor meg azzal próbálkoztak,
hogy nem kapok egyebet, amíg az ebédet meg nem eszem,
órák múlva könyörögni kezdtem egy kis szalonnáért
Papának, aki az asztalra csapott, hogy amíg él,
ott engem többé nem éheztetnek.
LXXXI.
Ő főzésben főleg lecsóval jeleskedett,
és legendás volt diólikőrje,
maradt utána néhány üveggel,
eleinte tékozoltam,
de bárhogy adagoltam aztán, végül csak elfogyott.
LXXXII.
A folyamatokat uralta
a nyersanyagtól a késztermékig,
a Bosnyák térre járt bogyiszlóiért,
Törökbálintra éretlen dióért,
és minden egyes üveg azonos minőség.
© Nyilas Atilla Richárd, 2012. Minden jog fenntartva
A sorozatot a Gamax Kft. támogatja.
