LXXXIII.
Az emeleten nem voltak senkivel se rosszban,
de pálinkafőzéskor vigyázni kellett,
egyik szomszédunk, a népi ülnök
később olyan bejelentést tett,
amely egész életemre kihathatott volna.
LXXXIV.
Ők nagyapára, mikor már egyedül élt ott,
rászóltak, hogy az erkélyen ne dohányozzon,
majd engem figyeltek és leckéztettek,
előszobában, folyosón, oly modorban, hogy
egy ízben a sliccem is megnyittatott.
LXXXV.
Ketten viszont mellettem tanúskodtak,
s így „jóhiszemű, jogcímnélküli lakosnak”,
mégis nekem utalták ki az állami bérleményt –
már a lányom is élt, mikor tizenvalahány év múlva
megköszöntem virággal nekik.
LXXXVI.
Rám maradtak tartalékaik,
vagy harminc kiló cukor, úgyannyi liszt,
sokféle tésztát ettem kakaóporral,
régi lekvárokkal hedonizáltam,
föléltem hosszú magánháborúmban.
LXXXVII.
Eleinte igyekeztem semmin se változtatni,
hanem aztán alaposan felforgattam,
sok mindent elkótyavetyéltem,
de a lepárlókészülék még az esküvőmkor is megvolt,
feleségem egyik unokatestvére kapta.
LXXXVIII.
Nagyapám igen alapos ember volt,
például ha cipőt varrt, az bizony cipő volt,
gyakorta Epokitt-tal ragasztott,
és a legapróbb nyílásokat is úgy eltorlaszolta,
hogy többé nem találtunk csótányfélét a lakásban.
LXXXIX.
Naplót nem vezetett,
naptárat nem használt,
jegyzetet nem írt,
a fejében lévő rend emlékeztette,
s rendkívüli esetben zsebkendőjén csomó.
XC.
Nem könyvből olvasva csak két meséje volt,
verembe esett, egymást evő állatokról
és egy világgá menő törpe útja Tündérországba,
de azokat elmondta, ahányszor kértem,
s mindannyiszor megmutatta, hogy kell cipőt pucolni.
© Nyilas Atilla Richárd, 2012. Minden jog fenntartva
A sorozatot a Gamax Kft. támogatja.
