Divat/szöveg

Divat? Szöveg? Mindkettőre van definíciónk. Talán sohasem lehetnek elég pontosak, talán a műfaji keretek satírozása okán egyre inkább tágul értelmezési körük, de kétségkívül tudjuk, mire gondol a másik, ha azt mondja, hogy divat, vagy ha azt, hogy szöveg. De vajon mire kell gondolnunk a divatszöveg kapcsán?

A divatról hagyományosan azt mondhatjuk el, hogy egy olyan vizuális-szociológiai-kommunikációs hálózat, amellyel az ember jeleket küld a külvilágnak, egyúttal definiálja, bekeretezi személyiségét. Attitűdbéli mintázatokat láttat, felhívja a figyelmet, vagy szándékosan eltereli azt.

A text fashion műfaja Király Tamás divattervezőhöz köthető, aki magát „divatgyűlölő” designerként jegyzi. Elmondása szerint a divat kizárólag az üzletről szól, tiltakozik a reklámok manipuláló jellege ellen, melyben elvész az egyéni akarat, s így a személyiség is. A különc filozófiával megáldott ruhatervező vizuális-textuális térbe ágyazott opuszai kritikai meggyőződéseiről is árulkodnak, melyek ironikus szövegszeletekben fejeződnek ki.

A „ruhafilozófus” betűkkel végzett művelete során a nyelvet jelhalmaznak, szövegstruktúrának, szimbolikus műveletek rendszerének tekinti. A textusok egy-egy betű köré fonódnak, ugyanis ezek hívják életre a különböző történeteket, melyek főhőse maga a szerző. Lényeges a szavak külleme, a nonfiguratív elemek, geometrikus alakzatok színe, formája, s ezek egyéb grafikai komponensei.

Király divatillusztrációkkal és fotókkal reflektál egy-egy élményre, a szövegegészben a tradicionális divatfotók áramoltatta erotikumot és esztétikumot a betűk, s a belőlük kibomló szövegegységek kezdik kibocsátani. A alfabétum elemei tehát kvázi hús-vér jelleget kapnak, s a különböző (szokatlanul kiemelt, vizuálisan hangsúlyozott) felhasználási módjukat tekintve ők veszik át a modellek szerepét.

A feszültség a szavaknak, a szavak halmazainak, a különböző nyelvi jeleknek és egyéb kódoknak a megszokottból való kiemeléséből fakad, egyfajta rekontextualizálás történik. A szöveg mélyrétegeiben végzett rombolás és újjáépítés által új értelmet nyernek a korpuszban rejlő elemek. A diakritikus jelek halmozása és a folyamatos redundancia jellemzi a szövegtesteket, s magában az adatelrendezésben is érzékelhető az irónia és a kritikai felhang, mely tehát egy hangsúlyos vizuális köntösbe van ágyazva.

A különböző médiumok közvetítésével nap mint nap elménkbe áramló tudáshalmazt és tapasztalatokat a természetes nyelv egyre kevésbé tudja befogni, ezért háttérbe szorítják a matematika, a logika, a kémia, a kibernetika nyelvrendszerei – írja George Steiner. A későbbi kutatások azonban azt hangsúlyozták, hogy nem a verbális nyelvet lecserélve, hanem arra épülve kerülnek be ezek az új nyelvi elemek a szövegekbe.

Lássuk Király Tamás betűből induló narrációját egy konkrét munkát vizsgálva, melyben az „LY” előidézte gondolatörvényt jegyzi a szerző, meghökkentő, robotikus stíluselemekkel operáló fotókiegészüléssel!

Az „LY”-ból fejlődő szövegfolyam nyitánya egy meg- illetve felfordított „LY”, mely méreténél fogva a leghangsúlyosabb a szövegtestben. A betű többfókuszú helyzetváltoztatása és a nagysága egyféle globális krízist sugallhat, melyben a világ kifordított valója hangsúlyozódik. A fekete háttér még inkább ráerősít erre. A továbbiakban három szünettel félbeszakított hatsoros kompozíciót látunk, ezek alatt pedig az első divatfotográfia tűnik elő. A sötét kompozícióban a robotikára utaló, futurisztikus jegyek kerülnek főszerepbe, majd az „LY” pirossal, középre zárva jelenik meg, azt az érzetet keltve, mintha egy robotos kibersztorit vászonra vivő film plakátja lenne előttünk, ahol az „LY” a film címe. A jövő illúzióját látjuk, a formák és színek kavalkádja nyugtalanságot sejtet. A kép legalján a betűméretek illogikus váltogatásával, halmozással emeli ki a szerző az „LY”-t újra, s úgy tűnik, az „előhangon” túl is vagyunk.

A következőkben megjelenik a tényleges szöveges narráció, melyben különféle nyelvi, írott, komputeres szövegszármazékok egyidejű konfiguratív összevonását is tapasztaljuk. A szemantikailag hangsúlyos mondatokat nagy nyomtatott betűvel szedi a szerző, s az első ilyen mondatban egyszerre kerül fókuszpontba divattervezői volta, mellyel saját magára utal, s az „LY” jelpár gazdaságosan „öltöztethető” meghatározottsága, lévén kétjegyű betű, „dupla pénzért” lehet ruhát álmodni rá. Ebben az aktusban feltűnik a már említett betű mint test értelmezés, az alfabétum elemének antropomorfizációja.

Az írott szövegezés gyakorlatának említésével – melyben egybeolvad a kételemű betű – egy szakrális jelenséget emel a diskurzusba: az „LY” elemei írott formában úgy olvadnak össze, mint az androgün. Hiszen e szóban már eleve tapasztalhatunk összeolvadást, mivel a görög androsz, ‘férfi’ és güné, ‘asszony’ szóból tevődik össze, ezzel is kifejezve azt az ontológiai elképzelést, mely szerint az ember eredetileg kétnemű. A férfi és női jelleg kezdettől a lét két pólusa: létezik az aktív-átfogó kezdeményező elv és a passzív-megőrző, amannak tartalmat és hatékonyságot nyújtó befogadó elv. A kettő közti feszültség azonosságként oldódik föl a szellemben, s nem válik szét. Eme utóbbi elképzelés a Király-művön is artikulálódik, hiszen a következő sor arról vall, hogy az „LY” „l”-je és „y”-ja intellektuálisan összeforr, eggyé nemesül, tehát a szellem szintjén értelmezhető a két elem egyként. A szétválás a törést hordozza, s az, hogy egyes emberek nem szerint elkülönülnek, szakadást jelent a kozmoszban. Többen úgy is magyarázzák ezt, mint az Istentől való elszakadás kifejeződését, mely így üdvösségi funkciót kap. Király ugyanakkor a következő sorokban a nemek közti elkülönülésre úgy tekint, mintha a két betű szétválása nem férfit és nőt eredményezne, hanem férfit és férfit, két hímnemű egyedet. Egyféle demiurgoszi szerep látszik megmutatkozni abban az aktusban, ahogy a kétpetéjű ikerpárból az egyik egyedet nőneművé kreálja, megalkotva így az elemek közt egy vérfertőző testvérszerelmi viszonyt.

A piros geometriai alakzatról egy szabályos vérfoltra asszociálhatunk, mellyel meg van pecsételve az „LY” születésének története. A szövegegység utolsó bekezdése az „l” és az „y” közti nemi aktusról referál, a betű két elemét morfológiai szempontból vizsgálva megállapítja, hogy mivel az „y” a horog (alakú), az „l” pedig az ösztöke, utóbbi „akadt rá a csajra”, ő volt a kezdeményező. A (betű)páros felhívja éjjelente kreátorát, s talán itt érezzük leginkább, hogy a szerző mennyire humanoiddá avanzsálta azokat.

A következőkben ismét egy divatfotó jelenik meg az illusztráción, erős mechanikai és architektúrális utalásokkal; a ruhát aprólékos kidolgozás jellemzi, felső része pedig egy védőfelszerelésre emlékeztet, de még így is jelentős testiség áramlik belőle. Egy hasonló megmunkálással elkészített ruhát ábrázoló fotó kerül az iménti divatkép alá, mérsékeltebb jelöltséggel, s egy kiemelt pontosvesszővel ellátva. A pontosvessző az „LY”-ban kapcsolódik össze, amiképpen a betű elemei az ellentéteket képviselik, s különböző természetüket viszik ebbe a különös nászba. Olyanok, mint a jin és a jang, így öltözetük, küllemük különböző lesz. Király Tamás a betű elemeit külön-külön öltözteti fel, s mint látjuk, mindkét nem női ruhát kap, melynek megmunkálására részletesen is kitér. A szöveg kíséri a képet, a kép kíséri a szöveget.

A következő egység szokatlan hatást kelt, hiszen többirányú befogadói attitűdöt kíván meg. Egyrészt adott egy szürke háttérrel megjelenő, az előző gondolatfolyam folytatásának betudható szövegrész, melyet a felette lévő piros háttérből induló kettős ív elválaszt egy már újonnan kibomló témahálótól.

Az új tematikai mezőben magát kérdezi a szerző, s saját kérdéseire válaszol. Reflexiói a szürke sávból indulnak, ahol a betűszíneken töprengve arra jut, hogy az emberi test színe nem azonos a betűk testének tónusával, és egy imaginárius, csak képzeletben létező test színe által rajzolódhatnak ki a betűszínek. A szürke egységet végérvényesen megtöri a jobb oldali szövegegység, amelyben folytatódik a betűtónusról szóló diskurzus.

A színekhez kulturális, társadalmi, szimbolikus jelentések köthetőek. Az egyes tónusok hatással vannak az emberi elmére, különböző érzelmeket váltanak ki, vagy vágyakat gerjeszthetnek. Király Tamás – miután megadja, hogy az ő érzékei egyes betűk mellé milyen színt társítanak – az „LY”-t a beige színnel festi meg. A Nap („l”), melynek teste nem más, mint isteni princípium képviselője Naprendszerünkben, és a Hold („y”), mely a nőiséget szimbolizálja, egyszerre kapja meg a beige színt, mely által a két égitest, mint apa és anya szimbólumai egyesülnek, s így újabb misztikus többletjelentések lépnek a szövegbe. Ugyanakkor – noha a betűszínek nem az emberi bőrszínt kapják – a beige színből a meztelenségre asszociál a szerző, mely kétségkívül a kendőzetlen emberi test tónusa.

Az epizódot lezáró fekete háromszög előtt a művész arról szól, miképpen öltözhet az „LY” az általa kreált ruhákba. Mint az ember, az „L” és az „Y” is cserélgeti ruháját.

Egy másik – az eddigieknél erotikusabb töltetű, de hasonló koncepcióval készült – divatfotográfia alá egy újabb szövegrész kerül a betűk kapcsán, melyben azok hangját érinti a szerző. Nem a hagyományos értelemben vett beszédhangokról van szó, a betűknek ugyanis csilingelő hangjuk van.

Egy betéttörténet kezdődik ezután, amelyben a narrátor elmeséli, hogyan szólaltatta meg barátja zongorán a betűket, s hátrahagyva az eddig „LY”-t központba állító fejtegetéseket, az „R”-et nevezi meg a betűk királyának. Az „LY” a kottasorokban visszaköszön, s az opus egyik legbizarrabb képi kísérete következik, melyen egy erotikus, szexuális fétistárgyat is megjelenítő jelenet látszik.

A fotó alatti önmagával folytatott párbeszédben egy újabb triviális történet bontakozik ki, a „LY” előidézte „lyuk” szó kapcsán, ahol a Fekete lyukra történik utalás. A Fekete lyuk egy budapesti szórakozóhely volt, ahol a divattervező egyik show-ja zajlott, ugyanakkor a fekete lyukak mint természettudományos jelenségek is előhívódnak, mint az elpusztult csillagok után maradt képződmények, melyek gravitációs erejük okán magukba szívják a fényt és mindennemű sugárzást. Értelmezhetjük a fényt itt a szellem, az intellektus, az élet szimbólumaként, melyet elnyel a sötétség, a káosz, a tudatlanság, az eltévelyedés, majd a halál.

Annál is inkább, mert a lezárás is egyféle halálvíziót vázol, amiképpen az „l”-ből, a férfiból az „y”, a nő kiváltja a megsemmisülést, az egyesülés által. Az összeolvadás során megszűnnek individuumok lenni, az „én” a „mi”-re cserélődik. A záró epizód ismét egy bizarr fotót emel be a korpuszba, mely alatt a szerző egyik tematikus sztereotípiáját is láthatjuk, amidőn megadja a névmisztika és a számmisztika szerinti jelentéseket, valamint az „l” és az „y” föníciai ABC-ben elfoglalt helyét. Ez az információnyaláb minden munkáján szerepel.

Király Tamás divatszövegei tehát a szimbólumok, jelképek különös egybefolyását teremtik meg, mialatt a betűk megszemélyesülnek, emberi attribútumokat kapnak. A feszült vizuális térbe ágyazott szövegbetétek triviális hangnemben szólalnak meg, iróniával színezve. Egy grafikai hatásokkal, diakritikus jelekkel, divatillusztrációkkal tarkított textuális-vizuális teret alakítva ki, mely többféle értelmezési lehetőséget megenged.

A képek forrása: Tranzit blog