Megszüntetve megőrizni

Révai Gábor egy ’50-es évek eleji „kádergyerek” mindennapjairól mesél Bemutatkozásaim története című önéletrajzi könyvében, és ennél még sokkal többről: szembesíti az olvasót azzal, hogy a Révai család Szabadság-hegyi villájának oltalmában leélt gyermekkora később milyen gátakat emelt önálló személyiségének megtalálása elé.

Van abban valami, amit Révai Gábor ír Bemutatkozásaim története című kötetének címadó fejezetében a közte és Esterházy Péter között fennálló „családi hasonlóságokról”: „mintha ugyanazt kaptuk volna örökségül. Ő a maga sok száz éves múltjától, én a magam sok ezer éves múlt- és sorstalanságától. Ő az ősei révén évszázadok óta történelmi nevet visel, én az apám révén – átmenetileg – szintén azt viseltem. […] Mindkettőnkre ránehezedett az örökség, mindketten igyekeztünk – a megtagadás határmezsgyéjén egyensúlyozva – feldolgozni mindazt, amit a nevünk hagyott ránk” (117.). Furcsa helyzet, de attól még tény, hogy a huszadik század második felének magyar történelmére a néhány év alatt híressé/hírhedtté vált Révaiak neve sokkal erősebben rányomta a bélyegét, mint bármely patinás nemesi családé – ennek utólagos feldolgozása pedig talán az „átkos” nevet viselő, de a múltról mit sem tehető leszármazottnak lehet a legnehezebb.

Révai Gábor könyvének célja valóban a bonyolult, ellentmondásos szülői örökséggel való elfogulatlan szembenézés. Az 1947-ben született szerző édesapja, Révai József neve ma már egyre kevesebbek fülében csenghet ismerősen, és a múlt század közepével foglalkozó visszaemlékezések, történelmi és irodalomtörténeti munkák alapján feltételezhetjük, hogy az 1950-es évek magyarországi kommunista apparátusának egyik legfontosabb alakja valószínűleg soha többé nem is fog nemzeti történetírásunk legfényesebb lapjain tündökölni. Révai Józsefhez szokás kötni többek között a Szovjetunióból importált irodalompolitika és esztétika erőszakos meghonosítását, a szerkezetükben a „nagypolitika” koncepciós pereit idéző művészeti vitákat, a hazai kultúrafogyasztási szokások agresszív átalakítási kísérleteit. Arról viszont (talán érthető módon) kevesebb szó esik az utókor Révaival és társaival foglalkozó írásaiban, hogy magukon a korszak emblematikus alakjain – vagy esetleg leszármazottaikon – milyen nyomokat hagyott a nevükkel fémjelzett szűk évtized emlékezete.

A Bemutatkozásaim története szerzője egyszerre próbálja rendszerezni édesapjával kapcsolatos, egyébként meglepően csekély számú személyes emlékét, igyekszik magyarázatot találni a kommunizmus eszméjének szolgálatába állt polgári származású értelmiségiek (így Révai mellett például Lukács György) egyéni motivációira, és törekszik kijelölni saját helyét túlzottan is súlyos életművet maga után hagyó felmenőjéhez képest. A vékonyka könyv tehát igencsak széles tematikát igyekszik átfogni, amelynek történetszálai kivétel nélkül Révai József személyénél érnek össze. Sajátos gyászmunka ez: mintha a ma már meglett korú szerző csakis egész életében folyamatosan felmerülő kétségei felemlegetésével lenne képes túllépni édesapja rávetülő, borzasztóan hosszú árnyékán.

Az egymástól nem teljesen világos koncepció mentén különválasztott, kissé szokatlan módon kéttagú címrendszer (fő- és „betétfejezetek”) szerint felosztott szövegek próbálnak valamiféle időrendet követni a szerző gyerekkorától kezdve az apja halálát követő esztendőkön keresztül a felnőtté válás mozzanataiig. A memoárszerűség azonban inkább csak nyomokban mutatható ki Révai Gábor írásain, a filozófus végzettségű szerző ugyanis lépten-nyomon saját szavába vág gyermekkori élményei értelmezésekor, amely nem egy esetben túlzottan is szembetűnő hangnemváltásokat eredményez akár egyazon fejezeten belül is. A Bemutatkozásaim története így állandóan ingadozik a klasszikus családtörténet, valamint a történelmi, filozófiai és politikai értekezés műfajai között. Ezek a szerkezeti fegyelmezetlenségek nem minden esetben zavarók, sokszor azonban az olvasmányosság rovására megy, hogy nem egészen értjük, miképp jutottunk például a beszélő gyerekkori emlékeitől hirtelen a „Párt” fogalmának „őskommunista” értelmezéséig. Talán szerencsésebb lett volna az egymással szorosabb kapcsolatban lévő szövegrészeket valamilyen módon összefésülni és tömbösítve közölni – annál is inkább, mert önmagukban mind az anekdotikus szakaszok, mind a tudományosabb nyelvezetet használó eszmefuttatások rendkívül eredeti gondolatokat villantanak fel.

Különösen izgalmas például az Első emlékek című fejezet Lukácsot és Révait egy korai Lukács-esszé alapján összehasonlító szakasza. Lukács A bolsevizmus mint erkölcsi probléma című 1918-as írása még a szociáldemokráciát jelölte meg életképesebb alternatívaként a bolsevizmussal szemben, ehhez képest a tanulmány szerzője néhány hónappal később az illegális Kommunisták Magyarországi Pártja alapító tagjai között szerepelt. Révai Gábor szerint mind Lukács, mind Révai József döntése a kommunista aszkézis jegyében született (a fogalomról egyébként bővebben lásd Szolláth Dávid tavaly megjelent, A kommunista aszketizmus esztétikája című könyvét), édesapja családtörténetének feltárásával pedig bizonyítékokkal is szolgál állítása alátámasztására. Mint már említettem, a Bemutatkozásaim története – ilyenek hiányában – meglehetősen kevés személyes emléket, valamint néhány, idáig nem látott fényképet és írásos dokumentumot hoz nyilvánosságra Révai József „otthoni” énjéről, aminek oka talán szintén a politikus aszketikus, pártügyeket a családiak fölé helyező jellemében keresendő (bár az elbeszélő saját gyenge memóriáját is megpróbálja felelőssé tenni az ijesztően kevés együtt eltöltött idő hézagos megőrzéséért). A számomra olykor bosszantóan hosszadalmasnak ható, már-már tudományos jellegű közbeiktatott elemzések tehát bizonyos mértékben indokoltak, hiszen a saját élmények hiánya okozta űrt igyekeznek betölteni – ily módon pedig mintegy a józan ésszel rekonstruálni azt, amire az érzelmek önmagukban nem voltak képesek.

Aki tehát személyes élménygyűjteményt vagy részletes Révai József-portrét vár a Bemutatkozásaim történetétől, csalódni fog a könyvben. A benne elmondottak nagy része ráadásul a „kommunista kultúrpápa” (maga a szerző nevezi így édesapját több helyütt is a szövegben) 1959-es halála után játszódik, és a magára maradt Révai fiú szellemi fejlődését helyezi a középpontba. Sokat megtudhatunk a hatvanas évek újbaloldali mozgalmairól, melyeknek a kötet szerzője is aktív résztvevője volt a ’60-as évek végéig – leginkább erről a korszakról nyújtanak dokumentumértékű információkat a kötet második felében elhelyezett szövegek. A felnőtt fejjel visszatekintő egykori ifjú mozgalmár szélsőbalos korszakát is családi öröksége kényszereként könyveli el; afféle magára erőltetett szerepként, amelytől csak 1968-as pere után tudott megszabadulni.

E folyamat ábrázolásával a Bemutatkozásaim története, bár igencsak nehéz lenne bármilyen skatulyában elhelyezni, bizonyos tekintetben a fejlődésregény műfaji hagyományát is megidézi. Egy nehéz, lassan meghozott döntés szakaszairól tudósít, melynek tétje a „nagy előd” nyomasztó emlékétől való szabadulás, vagy inkább annak megszüntetve megőrzése. S mint utólag kiderült, nem kevesebb, mint egy önálló emberi sors múlt ezen a választáson. Ahogy az utolsó oldalon olvashatjuk: „Itt kezdődik az én igazi történetem. A kommunista örökségről, az apámról való leválás története. Ahogy átestem a ló túlsó oldalára, és ahogy igyekeztem visszakapaszkodni a nyeregbe. Ahogy apám ellenére apám fia maradtam. Nekem végül nem kellett senkit újra temetnem, és nem kellett senkit eltávolítani a mauzóleumomból. Pantheonomban helye van minden ősnek. A többi már magánügy.”

Révai Gábor: Bemutatkozásaim története, Kalligram, Pozsony, 2012.