Mit rejt a mély?

A merülés gondos előkészületeket igényel, és megvannak a maga fázisai. Nagyjából ezen elképzelés tagolhatja ciklusokra Izsó Zita első kötetét, amely 2011 decemberében jelent meg Tengerlakó címen.

A Merülési szabályzat, Merülési napló, „Csönd, ünnepségek…”, Merülési helyeink cikluscímek alapján is nyilvánvalónak látszik, hogy a víz központi szereppel bír a könyvben. Mindenekelőtt a borítón is látható tenger és az akvárium motívuma jut fontos szerephez. A kötet alaphangulatát meghatározó képről érdemes hosszabban is szólni a szövegtengerben való alámerülés előtt. Az első benyomáson belül is a legelső, hogy ez a borító szép, szín- és képvilágában is letisztult, finom és rendkívül kifejező. A tenger fenekén, egy akváriumban ülő nőalak magával hozza az életadás konnotációját, és ha a nő testhelyzetét alaposabban is megnézzük, akkor a jellegzetes magzati póz mindinkább ezt a képzetet erősíti. Ebben a tekintetben pedig egyfajta védettséget, még ártatlan és bűntelen, szinte öntudatlan állapotot sugall a borító. Ha az akvárium zártságához előzetesen a védettség fogalmát társítjuk, akkor egy „biztonságos”, otthonos érzést keltő kötetre számítunk, ha viszont a bezártság és − a képtől egyáltalán nem idegen − magány képzetét, akkor egy negatívabb, szorongóbb hangvételre asszociálhatunk. Utóbbi esetben a tenger és a hozzá kapcsolódó szabadság toposz oppozícióba kerül az akvárium elzárt világával, sajátos feszültséget teremtve ezzel.

A címben szereplő Tengerlakóhoz önkéntelenül is társítjuk a felette látható nő képét, de az olvasás során ehhez az értelmezői lépéshez egyértelmű támpontot nem kapunk. A nemiségnél sokkal meghatározóbb a teremtés képessége: a Tengerlakót valamiféle transzcendencia lengi körül, olykor mintha Isten-szerepbe kerülne. Fő társaként a Fényfejű lép elő, akihez egyfelől maszkulin szerep társul (lásd a Fényfejű volt felesége című verset), ő szintén egy más világból valónak tűnik, és feladata, hogy rávilágítson a dolgokra: „tapogatózni kezdtünk, de mielőtt hozzáértünk volna, / a Fényfejű rávilágított” (alulról megvilágított). Maga a Fényfejű név és előbb említett képességek is felidézhetik Lucifert, és ebben az interpretációban a Tengerlakó és a Fényfejű viszonya már-már a madáchi alaphelyzetre emlékeztet. Még ha ez nem is a domináns olvasat, a keresztyén kontextusnak ezzel együtt is markáns jelenlétére figyelhetünk fel.

Ennek legszembetűnőbb példái az olyan címek, mint Az első vacsora, vagy az olyan sorok, mint „kárpótlásul mondhatná neked / nem én ítéllek meg. A szívedben hordod a te bíráidat” (A merülés dinamikája). A keresztyén motívumok (bűn, bűntudat, imádkozás, vezeklés) felidézése mellett mégsem egy stabil Isten-kép jellemző a szövegekre, hanem sokkal inkább a versekben történő istenkeresés: „fogalmam sincs, lehet-e még reménykedni, / van-e még a házban padlás, tetőterasz, légüres tér, / van-e fölöttünk  − rajtunk kívül  − valami” (A legfelső emelet). Magában a kompozícióban mutatkozik meg leglátványosabban a Biblia hatása, ugyanis a ciklusok is követik valamelyest a Paradicsom−kiűzetés−végítélet−új kezdet láncolatot a Kiindulási pont, A hátramaradott, Vendégség, Az első vacsora című versek sorozatával. De Izsó Zita kötetében épp az a szép, hogy sajátos világlátásában direkt utalásrendszer nélkül, könnyedén működteti ezeket a közös kulturális kódokat.

Természetesen a víz és a hozzá kapcsolódó jelentésrétegek is alapvetően meghatározzák a kötet értelmezését. Már a borító kapcsán is említett két fő gondolatkör (a víz mint oltalmazó, védelmező és a víz mint egyfajta börtön) magától értetődő módon szorosan összefügg, a nőiséget megidéző vízhez pedig hozzákapcsolja az anyaság képzetét. Ez azért is érdekes, mert a víznek már az alapjelentéséhez is tartozó mater-szerep legfeljebb potenciálisan jelenik meg, illetve a gyerekkor felidézése hívhatja elő. Azért van csak lehetőségként jelen az anyaság, mert a második ciklus nyitóverse egy abortusz történetét meséli el, ettől kezdve pedig a kórház és a temetés válik uralkodó motívummá. A trauma hatására a gyerek mint figura is átértékelődik, és a lírai én szemmel láthatóan tartani kezd tőle. „De te gyereket akartál, kőből faragott / apró kis szenteket, / én féltem, hogy hiába beszélnék hozzájuk, / beléjük törnének szavaim.” (Ajtók)

Az előző szemponttól nem elkülöníthetően a bűn és az abortusz képe erősen összekapcsolódik, innen nézve pedig szembetűnő, hogy a második ciklus fogalmi hálóját a bűn, gyerek, név, névadás szavak teremtik meg, majd ennek mintegy folytatásaként a „Csönd, ünnepségek…” című részben a temetés, halál, sír mentén formálódnak a kötet jelentésrétegei. Ebből a kialakult helyzetből egy lehetséges kiútként a külföldet jeleníti meg a Merülési helyeink ciklus, transzparenssé téve az idegenség, kívülállóság, vendéglét tapasztalatát, és egyúttal világossá téve a menekülés lehetetlenségét. Innen továbblépve kirajzolódik egy élettörténet, amelyben olyan bűnként ábrázolódik a terhesség megszakítása, amit hosszú gyász követ, és ami elől − azért, hogy felejteni tudjon − a beszélő az elutazást (elmenekülést?) választja.

Visszatérve a víz említett két fő jelentésköréhez, a kötet tudatosan is vállalja a magzati állapot felidézését: a tenger egy helyen fel is veszi ezt a jelentést: „Kint a tenger magzatvíz-meleg” (Hang asszony). Ez a réteg adja a szövegek bensőséges hangulatát, a biztonság érzését, de mindenképp a törekvést az otthonosság megteremtésére: „fészket ápolni / fészket rakni a nőben / a családfa egyik ágán” (fürdés). Ezzel szemben a víz másik, bezártság képzetét ébresztő konnotációja sokkal közvetettebb módon jelenik meg, egyértelműbben csak az akvárium motívuma („Akváriumokat az irodák asztalain. / Üvegkoporsóban a közös tengert.” [közös tenger]) és egy visszatérő kép („A nő alján nincs felkavarva a cukor” [döntés után]; illetve: „ott voltam-e a nevem alján, / mint kávéscsészében a fel nem oldódott cukor?” [Beszélgetés]) jelzi. Itt tehát nem egyszerűen a behatároltság tapasztalata tudatosul, hanem a megrekedtségé, egy állóvízszerű állapoté, amire igazán a rá adott reakció, azaz a menekülés, a kiútkeresés mutat rá. Hogy csak néhányat említsek, ilyen a múlt felé fordulás („Macska vagy gyerek helyett / néhány halottat istenné nevelsz” [Örökbefogadott halott]) vagy maga a házasság („ő meg az oltár előtt” [ismeretlen katona sírja]). Ám igazából egyik sem működik, ugyanis a múltban élés csak növeli a jelentől való távolodást és ezáltal a magányt („az összes élő elhagyott / és hiába gyászolnál, / alvást színlel előtted minden halott” [Örökbefogadott halott]), és a házasság sem őszinte, az érzelem helyett az érdek játszik benne szerepet, valódi társról tehát szó sincs: „a férfi nem is, csak a neve kellett” (ismeretlen katona sírja). Ha tehát ezeket a lehetséges menekülési útvonalakat térképezzük fel, akkor a gyerek is ide sorolható, hiszen számtalanszor hallani, hogy egy kapcsolat fennmaradását a születendő gyerektől várják (lásd például döntés után című verset). A múlt felé fordulás sikertelenségét illusztráló két sor pedig arra a tényre is rávilágít, hogy Izsó Zita adott esetben a rímektől sem fél. Noha az összecsengő sorok nem dominánsak a kötet egészében, a többször is váratlanul felbukkanó dallamok a rímektől elszokott olvasó számára üdítően hatnak.

Ahogy az eddigiekből is kiderült, a legmeghatározóbb motívumok mindig előkerülnek a vízzel összefüggésben, nincs ez másként a kórház esetében sem. Már az első vers megalapozza ezt kezdősoraival: „A tóban betiltották az úszást és a horgászatot […] mégis jó volt mellette időzni, belélegezni a kicsapódó párát, / fertőző beteg izzadságszagát” (A boldogság következményei), majd a későbbiekben ez a kép csak tovább erősödik. „Vízzel nyelt le minket a város, mint valami gyógyszert” (alulról megvilágított). Szembeötlő, hogy a kórház mindig együtt jár a halállal („Ebben a kórházi ingben is / biztosan meghalt már valaki” [Anna]), nem betegséget, öregséget, valamiféle hiányt vagy természetellenes állapotot tematizál, hanem a véget hívja elő. Meghatározónak érzem ebből a szempontból a már említett abortusz emlékét, ami önkéntelenül is egy élet megszűnését társítja a kórtermekhez.

Hasonló a helyzet a tükör esetében is, amely szintén a vízzel kapcsolatban jelenik meg. Ez a motívum talán a korábban említettekhez képest kevésbé meghatározó, mégis az európai kultúrán szocializálódott befogadó nem tudja figyelmen kívül hagyni. A tükör megkettőződésként, önmagunk szemléléseként érthető („ráncai miatt olyan, mintha törött tükörben / nézném magam, vagy széltől meggyűrt víz felszínében” [Hang asszony]; „és a tükör / az ablak magadra” [fürdés]), de ezekhez óhatatlanul kapcsolódik a látszat, a megtévesztés képzete is. „A falról leveszi a tükröket, / amiktől nagyobbnak tűnt a szoba” (Kilégzés). A megkettőződéssel rokon az iker motívum, ami két versnek már a címében is benne van (Ikerterhesség, A rossz iker). Ez – a tükörhöz hasonlóan – szövegek sokaságával teremt intertextuális kapcsolatot, de a magyar olvasónak talán mégis a Radnóti-féle ikerélmény a legmeghatározóbb. Így a Radnótitól jól ismert jelentést veszi fel itt is az ikerség, illetve egy azzal rokon funkció társul hozzá: „Érezték, hogy a táborba csak az egyikük fog visszatérni” (A rossz iker). A bűntudat érzése pedig túllép ezen a motívumon, és áthatja az egész kötetkompozíciót, a világkép egyik meghatározó élményévé válik: „A folyó vize pedig / olyan tiszta maradt, / mint a bűntudat. és lassan éjszakává tágultak a pupillák, / istentagadássá az önvád” (Hibátlan sötét).

Láthatóan komoly, olykor komor témákat járnak körül a versek, nem egy derűs világba lépünk be, mégis egy-egy játékos megoldás, szóvicc, néhol egy váratlan rím és a rengeteg meghökkentő hasonlat könnyedebbé teszik a befogadást, lazítják kissé a sűrű textust. A nézőpontok folyamatos váltogatása izgalmas játék és nagy odafigyelést igényel az olvasótól, nem lehet egyértelműen egy adott énhez társítani a megszólaló hangot. A szimmetria pedig nemcsak a szavak szintjén („két végénél összehajló nevet” [Anna]) jelenik meg, hanem a kötetstruktúra szempontjából is komoly összetartó erővel bír. Erre markáns példa a második vers utolsó sorainak „vagy a nagyobb családok vacsoráin összetolt asztalokat / a rájuk borított pecsétes terítő” (Az elkövetők) visszacsengése a kötet záró soraiban: „mint a túlélők ünnepi vacsoráján összetolt asztalokat / lefedni egyetlen hatalmas terítővel” (Az első vacsora). Lehet, hogy már nem nagyobb családokról, csak túlélőkről van szó, de talán a pecsétek is eltűntek arról a bizonyos terítőről. Ezt a gondolatot örökíti meg az utolsó vers, Az első vacsora, amely emlékeztet ugyan az elmúlt idők nehézségeire, mégis egy új korszak kezdetét sejteti, és a lehető legtöbbet teszi azzal, hogy utat enged a lehetőségeknek és a reménynek.

Izsó Zita: Tengerlakó, FISZ Könyvek, Budapest, 2012.