Elgondolkodtató, amikor egy százharminc évvel korábban játszódó történet a mai, modern korban is aktuális. Pompás ruhaköltemények és régi, hangulatos utcarészletek ide vagy oda, a Bel Ami – A szépfiú nemcsak hiteles képet ad Párizs 1880-as évekbeli helyzetéről, hanem zavarba ejtő összegzést is azokról a módszerekről, amelyek napjainkban ugyanúgy garantálják a társadalmi felemelkedést, mint jó néhány emberöltővel ezelőtt.
A XIX. század kiemelkedő francia írója, Guy de Maupassant regényei ideális alapanyagot kínálnak a rendezőknek, hiszen remek atmoszférát teremtenek, és jól eljátszható karakterekkel operálnak. Irodalmi berkekben a szerző egyik legtöbbet emlegetett műve A szépfiú, amit a mozgóképek világában már háromszor dolgoztak fel. Tegyük hozzá azt is, eleddig kevés sikerrel. A kezdetleges, fekete-fehér The private affairs of Bel Ami nyitotta a sort az ötvenes években, majd egy ötrészes sorozat, a Bel Ami következett 1971-ben, végül pedig a gyenge színészi alakításokat nyújtó 2005-ös A szépfiú. A lista legújabb darabja a Bel Ami – A szépfiú Nick Ormerod és Declan Donellan színházi rendezők első filmes munkája, így gyakorlatlanság és bizonytalanság érződik rajta, sőt majdnem elbukik Robert Pattinson halovány teljesítményén, de a zene, az atmoszféra és a szereplőgárda egy részének segítségével kikászálódik a gödörből.
Georges Duroynak (Robert Pattinson), a jóképű, leszerelt katonának legfőbb vágya, hogy gazdag és sikeres férfi váljon belőle. Szerencséjére egy befolyásos ismerőse bevezeti a legjobb társaságba, ahol a fiatalember szép lassan rájön: vagyonos nők elcsábításával egyre feljebb emelkedhet a ranglétrán. Sármja és kiváló modora nemcsak főnöke feleségénél, Madeleine Forestiernél (Uma Thurman), hanem más jómódú, férjezett asszonyoknál, Clothilde de Marelle-nél (Christina Ricci) és Virgine Waltersnél (Kristin Scott Thomas) is hatásos – ám ahogy nő a hatalma, úgy keveredik egyre veszélyesebb játszmákba.
A Bel Ami – A szépfiú érdekessége, hogy annak ellenére, hogy senkit és semmit nem lehet az egekig magasztalni benne, összességében mégsem jellegtelen; olyan inkább, mint egy minden ízében ismerős történet, amitől nem várunk sokat, mégis kellemes élményt nyújt. A film vonzereje összefügg a rendezők színházi múltjával, hiszen a színpad sajátos miliője az alkotás több pontján is visszaköszön. A kosztümök és a sokszor ismétlődő helyszínek fokozzák a teátrum közelségének érzését, amit a lassabb folyású, párbeszédekre épülő szerkezet – Duroy és Madeleine hosszú dialógusai kiváló példák erre – ugyancsak elősegít. Nemkülönben a jelenetek alatt hallható, korhű zenei aláfestés, amely dinamizmusával vagy éppen visszafogottságával önálló egységgé változtatja a film minden egyes részletét. Külön életet él a pár perces összegzés, amely Duroy elkeserítő helyzetét mutatja be, de független történet Duroy és Clothilde viszonyának sűrített bemutatása is – mindkét esetben a zene a képek közötti összekötő elem, nem pedig a beszélgetés.
A színházi légkör biztonsága sem tudta azonban eloszlatni a filmek terén még kezdő rendezőpáros bizonytalanságát. Az alkotók a szituációk nagy részét rendkívül visszafogottan ábrázolják, így nem egy történetszál üressé, logikátlanná válik. A konfliktusok, a váratlan fordulatok szinte kiáltanak a hevesebb érzelmekért, a kitörő indulatokért – Duroy és Clothilde szakításánál érződik, hogy sokkal több is lehetne benne, hasonlóan Madeleine lelepleződéséhez, ami egy bántóan rövid, furcsa jelenetben történik meg. A vérszegénység miatt az alkotás néha leül, ami a párbeszédekre is rányomja a bélyegét – inkább elnyújtott, mint velős, jól felépített dialógusok jelennek meg, bár a kosztümös filmek komótos tempójában némileg elvesznek ezek a kósza üresjáratok.
A film egyik legérzékenyebb pontja azonban a Georges Duroyt játszó Robert Pattinson. Az örök Edward Cullen most sem tudja megmutatni, mire képes egy komolyabb szerepben – a csábító jelenetekben közömbös, a veszekedéseknél pedig hiteltelen, színészkedően férfias. Ravasz és gyakorlatias figuraként kellene megjelennie, ehelyett leginkább egy jóképű, de üresfejű falusi földműves benyomását kelti. Gyenge játéka könnyen magával ránthatná a többi karaktert is, de a mellékszereplők jól teljesítenek, még ha igen kevés idejük is van kibontakozni. Uma Thurman Madeleine Forestierként intelligens és finom nő, akiből elegancia és titokzatosság sugárzik; a mosolygós és cserfes Clothilde de Marelle alakjához senki sem illik jobban Christina Riccinél, aki talán az egyetlen élettel teli személy a filmben; még Kristin Scott Thomas visszafogott alakítására sem lehet panasz, hiszen Virgine Walters mint idősödő, titkon szerelmes asszony, nem kíván eltúlzott színészi játékot.
A Bel Ami – A szépfiú egyfajta furcsa kiegyenlítettséget hordoz, hiszen hiába nincs rendben minden részlete, az egész valahogy mégis működőképes, mintha az alkotás megpróbálná elfedni önnön hibáit egy-egy szereplő vagy megoldás segítségével. Maupassant híres regényének legújabb adaptációja tehát többé-kevésbé jól megoldja azt, amit vállal – kellemes, korhű alkotás szerelmi viszályokkal, intrikával és némi humorral, így annak ellenére is élvezhető, hogy egyáltalán nem tűnik ki a kosztümös drámák közül. Bár nem mondható kifejezetten ügyesnek, hangulatos és kellemes feldolgozás, amely ráébreszti a nézőt, hogy a ruhákon kívül valóban nem sok minden változott az elmúlt százharminc évben.
Bel Ami – A szépfiú (Bel Ami), 2012. Rendezte: Nick Ormerod, Declan Donellan. Írta: Rachel Benette. Szereplők: Robert Pattinson, Uma Thurman, Christina Ricci, Kristin Scott Thomas. Forgalmazza: Ristretto Distribution Kft.
Eléggé egyet tudok érteni az írással, bár abban nem vagyok biztos, hogy Pattinson valóban egyszerre csapnivaló és a karaktert fölöslegesen félreértelmező játéka nem ront-e túl sokat az összhatáson… Sajnos túl sok múlik azon, hogy nem működik a központi figura, és ezen nem segítenek a tényleg kitűnő mellékszereplők, a hangulatos zenei betétek, de még a lipótvárosi korhű kulisszák sem.
Tényleg inkább negatív, mint pozitív irányba húzta a filmet Pattinson, de szerencsére nem kapott túl sok “magányos” jelenetet, így még valamennyire elviselhető volt – az biztos, hogy engem is nagyon zavart a se ilyen, se olyan játéka.