agunkról, meg verseket is olvasunk, szóval valami lesz, így szólt Jászberényi Sándor és Pál Dániel Levente közös felolvasóestjének koncepciója. Figyelemkeltő cím is társult hozzá, Almodovar után szabadon: Férfiak a teljes idegösszeomlás szélén.
Talán a Rézmál kávézó felett, a Marczibányi Téri Művelődési Központ egyik termében próbáló ír néptánccsoport és az általuk keltett dübörgés lehetett az oka. Vagy talán az elromló mikrofon, s a csendesebb, közvetlenebb emberi hang. De talán mégis inkább a kissé félreeső ülőhelyem, ahonnan a többséggel ellentétben nem szemből, hanem oldalról figyelhettem az est két főszereplőjét, ez a szokatlan perspektíva okozhatta, hogy időnként két védtelen és kiszolgáltatott fiatal fiút láttam magam előtt, s nem két harmincas pasast, akiket nemrég hasonló módon gyűrt meg az élet.
Talán ott kellett volna folytatniuk, ahol a Facebookon – az érdeklődés fenntartása végett kiposztolt egy-két történetfoszlánnyal, az olcsó garniszállókról vagy az ablakon át történő hirtelen távozásokról szóló mesékkel – félbemaradt.
Ám végül teljesen más hangnemben indult az este, ahogy szinte rögtön a tabutémákra terelődött a szó, amikről nem beszélnek, bár úgyis minden ezekről szól, s egy bizonyos térképen jól körül is járhatóak. Aztán egy-egy esetlen szófordulat, egy-egy nem feltétlen átgondolt gesztus sejtette, még nagyon képlékeny dolog beszélni róluk, nincsen még meg a biztos helye ezeknek a dolgoknak a magánmitológiákban.
Pedig ez az este végül mégiscsak az utóbbiakról szólt. Jól mutatta ezt, ahogy kettejük barátságáról s annak kezdetéről beszéltek. Vagy éppenséggel az őrültségről. Ahogy Jászberényi elmondta, hogy az ember életében van olyan szakasz, amikor nem tudja biztosan, hogy nem őrült-e meg. Ahogy PDL aztán hozzátette, hogy igazából nem az ember őrül meg, hanem egyszerűen vannak olyan életszituációk, amikor bármit is teszel, a reakciód őrültnek fog hatni.
Vagy ahogy kirajzolódott az Elégia című PDL-vers keletkezésének története. Egyiptom, ami „mínusz kétszáz évet” jelent, ahol bármely utcasarkon befordulva a jelenből a középkorba léphetsz át, s amit PDL irigylésre méltóan át tudott érezni, miközben Jászberényi saját elmondása szerint nem tudott akkor látni semmit. A barát írta meg a másik életének egy fontos pillanatát, ő tudott szavakat adni ahhoz, amit a másik érzett.
Ezen az esten is kiváló volt kettejük közt az összhang, ahogy egymásnak adták a szót, ahogy gondolataik egymásba kapcsolódtak. Még a nagy előadópárosok klasszikus szereposztásának halvány körvonalai is felfedezhetők voltak: „fehér arc” (Jászberényi) és „piros orr” (PDL), ami ez esetben a magába zártabb, illetve a fecsegősebb kettősségét jelentette. S azt is, ahogy a felolvasott versek között is ott feszült a disszonancia. Jászberényitől az Üzenet vagy a Próbáljuk meg nyers szókimondása hihetetlen távolságra van például PDL A test szabad című versétől, annak szűkszavú játékosságától, vagy éppen a nyitóverstől, a Nem volt szép nő címűtől.
Fontos része volt a programnak, hogy mindketten saját költészetükről beszéltek. Jászberényi számára például Egyiptomban fals lett a kötött vers. A rím idegen dolog, vetette közbe PDL, s Jászberényi rögtön visszadobta a labdát azzal, hogy a költészet eleve idegen a nyelvtől. Ő egyébként csak arról tud írni, ami vele történik. Nem a díjak és nem is a publikáció lehetősége érdekli, hanem hogy „mennyire tudsz levetkőzni”. A jambusokat is ezért kellett elhagyni.
PDL, bár épp fordított utat jár be szabad és kötött vers között, mégis arról beszélt hosszabban, hogy a szabad vers roppant nehéz dolog, mert ha van forma, akkor abban sokkal könnyebb elmondani valamit, ami ebbe beilleszthető, a szabad vers viszont sokkal nyersebb tudhat lenni, sokkal pontosabban tud valamit elmesélni.
Ez a nyersebb és pontosabb ábrázolás, úgy tűnt, Jászberényit most sokkal jobban izgatja. Beszélt például arról is, hogy fel szeretne dolgozni egy évet az életéből, mivel az írás számára egyfajta terápiás dolog, s hogy gátlás nélkül szeretné kiszórni a világba ezeket a feldolgozandó tapasztalatokat.
Szó volt még persze arról is, hogy a barátság egyben erős szakmai kapcsolat is, aminek rendszerint a Skype a kommunikációs színtere, s hogy PDL gátlástalanul gyalulja Jászberényi verseit.
Ha Skype, akkor internet, ha internet, akkor Facebook. Jászberényi arról beszélt, hogy akkor vagyunk a legmagányosabbak, ha mindenkihez szólunk, és nem egy konkrét illetőhöz. PDL a lájkok ösztönző erejét említette, ha felteszi egy versét, és jön tizenöt lájk, akkor lelkesedésből ír még egy verset. De azt mindketten nagyra értékelik, ha nem szakmabeliektől jön pozitív visszajelzés, ha olyanok osztják meg szövegeiket, akikről nem is gondolták volna, hogy verseket olvasnak.
A Harminc című versnél (PDL) éreztem befejezettnek tudósítói feladatom, de úgy hírlik, hőseink utána még felolvastak néhány verset, majd kiültek egy kis időre a kávézó teraszára. Persze az is lehet, hogy egyszerűen fogták magukat és ellovagoltak a(z éjféli) lenyugvó napba.
Biztosra veszem, egyszer még elérik, hogy az utóbbit is elhiggyük nekik.
Férfiak a teljes idegösszeomlás szélén. Jászberényi Sándor és Pál Dániel Levente közös estje. Rézmál Kávézó és Terasz, 2012. szeptember 12. (A Férfiak a teljes idegösszeomlás szélén – ON TOUR következő állomása: Sopron, Pub Fiction Club, szeptember 28., 20:00)
A fotókat Vécsei Rita Andrea készítette.
A Marczin egészen biztosan nem próbált ír néptánccsoport, esetleg moldvai vagy gyimesi csángó lépések “zaja” hallatszik néha. De ha ez bárkit is megzavart, elnézést érte 🙂