Litván sci-fi (Eltűnő hullámok) nyerte a fesztivál fődíját, míg a zsűri nagydíját megosztva a dán Játékmackó és a brit Berberian Sound Studio kapta. Díjazták még a legjobb animációs-, dokumentum- és kisjátékfilmet, illetve díjat osztott a nemzetközi ökumenikus és kritikus zsűri, valamint a Nemzetközi Filmklubszövetség is. Idén is sok néző volt kíváncsi a vetítésekre, a szervezők pedig ismét jelesre vizsgáztak a 9. Jameson CineFesten.
Sokaknak van olyan ismerősük, haverjuk, aki nagyon vicces, szórakoztató, amikor kissé felönt a garatra. Legtöbbször ebben az állapotban lehet látni az illetőt, és furcsa megtapasztalni azt, hogy józanon szinte másik embernek tűnik. Katie, a Részegen (Smashed) című film főszereplője is ilyen. Csakhogy miután elsősei előtt összehányja az osztálytermet és minden hajnalban más árokból kászálódik ki, úgy dönt, hogy eljár az Anonim Alkoholisták gyűléseire, mert szembe kell néznie alkoholizmusával. James Ponsoldt filmje nem a megszokott szenvedélybetegség-mozik nyomvonalán halad: nem (melo)dramatizálja, hanem humorral oldja a részegséget, nem koncentrál a leszokás kínjára, inkább életszerű, valós karaktereket mozgat. Jól kirajzolódik viszont a leszokás után tapasztalt paradox helyzet: habár az alkoholista tudja, most van a jó úton, mégis rosszabb a kedélyállapota, hiszen szembe kell néznie azokkal a problémákkal, amiket addig az ivással igyekezett elfelejteni, addigi hazugságai, rossz lépései is nagyobb súllyal nyomják a vállát. Katie környezetében ráadásul mindenki kemény piás: újságíró férje (a Breaking Badből megismert Aaron Paul) és annak baráti társasága, no meg az édesanyja is. Egyikük sem támogatja igazán Katie-t, akinek nagyon nagy kitartásra van szüksége, hogy rendbe rakja az életét.
Az alkoholista tanítónő után a bevándorló franciatanár történetét ismerhettük meg. A Lazhar tanár úr című kanadai film főhőse Algériából kénytelen elmenekülni, és Montrealban új életet kezdeni családja nélkül, akik bennégtek a házukban. Lázárként a halálból új életbe, kultúrába érkezik, ahol viszont ismét a halállal és annak közös feldolgozásával találja szembe magát. Úgy lesz ugyanis a hatodikosok osztályfőnöke és franciatanára, hogy elődje az osztályteremben akasztotta fel magát, nem kis traumát okozva a gyerekeknek. Miközben saját családja elvesztését is titkolja, eltemeti magában, valahogyan kezelnie kell a gyerekek fájdalmát, gyászát, szorongását. Az elavult pedagógiai módszereket alkalmazó tanár úr minden erejével igyekszik jól ellátni munkáját. Az erőszakról, igazságtalanságról íratott házidolgozatokkal próbálja megnyitni és orvosolni tanítványai lelkét. Ő maga viszont nem talál megváltást: kedves kolléganőjével sem alakulhat ki a randevújuk után semmi, amíg nem lesz képes őszintén szembenézni a múltjával. Nem új és ezáltal hamis identitást kell megvalósítani, hanem a régire építve megújulni – sugallja a film. Erre utal a kolléganő iskolai darabja is, amely az ország indián őslakosaitól eredezteti a kanadai nemzeti érzést. A mozi sok kérdést és problémát vet fel, de nem akar kész válaszokat adni, a lezárás is nyitott és kissé elvarratlan marad. A gyerekszínészek rendkívül jók, nagy természetességgel élnek és beszélnek a vásznon.
Peter Strickland neve egyeseknek ismerősen csenghet, ugyanis első filmje, a Varga Katalin balladája angol film létére magyar nyelvű, Székelyföldön játszódik, szereplői erdélyi magyar színészek. A balladisztikus történet kevés pénzből és hosszú évek alatt készült el, de kritikai sikere (Berlinben Ezüst Medvét nyert a hangsáv művészi megformáltságáért) megnyitotta a kaput a direktor második filmje, a Berberian Sound Studio előtt. A történet egy kiváló angol hangmérnökről, Gilderoyról szól, aki a hetvenes években érkezik meg Olaszországba, hogy egy ott készülő horror hangzásvilágát megteremtse. Csak két gond adódik: ő dokumentumfilmeken dolgozott eddig, és csak a stúdióban szembesül a számára nehezen elviselhető véres giallóval, a másik probléma, hogy ő egy nagyon félszeg, visszahúzódó, rossz érdekérvényesítő szaki (Toby Jones remek alakítása), akit a hangos olasz kollégák kényük-kedvük szerint kihasználnak és kioktatnak minden adandó alkalommal. A remek atmoszférájú filmben a hangsáv készítésének különböző fázisai is le tudják kötni a nézőt, annak ellenére, hogy a horrorból egy kockányit sem látunk, csak a hatásvadász főcímét. Ugyanolyan lassan csordogál a cselekmény, mint Strickland első filmjében, viszont a BSS látszólag nem tart sehová. A rendező mintha játszana a nézői elvárásokkal, szinte várjuk, mikor következik be egy bestiális gyilkosság, de csak dinnyéket és káposztákat trancsíroznak szét. A film első felében több humoros epizód is oldja a végig sötét, nyomasztó stúdióbelsők klausztrofób hatását (a felajzott kobold hangja fergeteges), a játékidő utolsó harmadában viszont váratlan fejleményként a főhős ráeszmél, hogy ő maga is egy filmben szerepel.
Talányos a végkifejlet, elbizonytalanodunk, hogy mi a valóság és mi a film – az önreflektivitás és a Baudrillard-i szimulákrum kiváló gumicsont a posztmodern filmesztétáknak. A vetítőbe beégett filmszalag képe, majd az ezt követő Monty Python-szerű éles váltás egy angol tájat bemutató dokumentumfilmre, mind arra erősít rá, hogy a BSS által bemutatott hetvenes évekbeli világban készült mozifilmet látunk, amely egy olasz horrorfilm hangstúdióbeli utómunkálatai körül bonyolódik. A Gilderoy által kapott levelek tartalma, sőt a dokumentumfilm teheneinek kolompja is bekerül a film valóságába, míg az utolsó jeleneteknél már magát a hangmérnököt is olasz szinkronnal hallhatjuk. Az utolsó képen Gilderoy mintha beleolvadna a kifehéredő vászonba, majd a kezdőképen megjelent forgó filmszalagok képével zárul a film.
A messzi dél vadjai díjakkal elhalmozott független, amerikai alkotás, amatőr színészekkel. Egy félárva fekete kislány, Hushpuppy szemszögéből és az ő narrációjával kísérve ismerjük meg a New Orleans-tól délre fekvő sziget szegény, de annál vidámabb lakóinak életét, akiknél több ünnep van, mint bárhol máshol. A hagyományokhoz, lakóhelyhez, mikroközösséghez való makacs, önveszélyes ragaszkodás a közelgő Katrina-hurrikán idején válik igazán láthatóvá. Hushpuppy világában a fogantatás, a szegénység látszik, de szinte minden mágikusrealista fénytörésben mutatkozik meg, így az édesanyját kereső és a címbeli vadakat megállító kislány (szintén remek alakítás) nem lesz sajnálatraméltó. Hogy az Uránia teremben fellépő oxigénhiány az oka vagy más, nem tudom, de nálam a film nem talált be, így megkönnyebbülten lélegeztem fel a stáblista megjelenésekor.
A tavalyihoz képest feszesebbre húzott és gördülékenyebb díjkiosztó után zárásként Peter Hunt Őfelsége titkosszolgálatában című filmjét nézhette meg a Nagyteremben összegyűlt közönség. A vágóként indult Hunt mozija nem egy szokványos James Bond-film. Igyekszik nagyon hű lenni Ian Fleming regényéhez, Bond modern kütyük nélkül igyekszik elkapni Blofeldet, egyéjszakás kalandok helyett beleszeret egy nőbe, akit feleségül is vesz, sőt a film nem éppen happy enddel végződik. És akkor még nem szóltunk az 1969-ben forradalminak számító, az akciókat, ökölharcokat jól lekövető gyorsmontázsról, a ma is látványos síelős, autós, bobos üldözési jelenetekről és egy alpesi lavináról. A film különleges a főszereplő miatt is. George Lazenby csak ebben a produkcióban keltette életre a 007-est. James Bond ráadásul egy nagy hatalmú alvilági figurával is szövetkezik Blofeld elfogása érdekében, nem a királynő, hanem egy bűnöző szolgálatában áll, majd az ő helikopterei és emberei segítségével ostromolja meg a Telly Savalas által alakított főgonosz hegyi búvóhelyét. Felmond a munkahelyén, alig van szolgálatban és a legfontosabb akciójakor rá nem jellemző megoldáshoz folyamodik. Álruhát öltve férkőzik be Blofeld alpesi főhadiszállására, ahol szemüveges szobatudósnak öltözve egy csokorra való gyönyörű nő közé kerül, skót szoknyát húz, szerencsétlenkedik a curlingben, szobafogságra kényszerül, ki van szolgáltatva a körülményeknek. További feminin vonása, hogy egyik autós üldözéskor nem ő, hanem szerelme vezet, és meglepő önmegtartóztatása is, amit az esküvőig betartana, majd mégis visszavonja. Sok újítás és a filmet nehezen komolyan vehetővé tevő geg, logikai bakugrás váltogatja egymást egy furcsa, a kelleténél hosszabb eleggyé összeállva.
A városházi állófogadás és a záró afterparty után azzal a reménnyel raktam össze magam vasárnapra, hogy a fődíjas litván sci-fit lesz módom megtekinteni. Csalatkoznom kellett, így a szintúgy győztes izraeli doksit, az orosz animációs filmet és a spanyol kisjátékfilmet néztem meg. Annyit mondhatok, mindegyik magas színvonalú alkotás, de közülük a nagy érzékenységgel leforgatott Az élet állóképekben című dokumentumfilm emelkedett ki.
2012-ben egy eddigieknél gazdagabb programú, erős versenyszekciójú, sokoldalú CineFesten jártam (CineClassics-blokk, mesterkurzusok, konferenciák, filmvásár, szakmai találkozók), ahol a védjeggyé vált koncertek és bulik is színesítették a programot, mégsem veszett el a családias hangulat sem. Előrelépésnek érzem, hogy egyre több filmes kíséri el alkotását Miskolcra, és kívánom, hogy semmi se akadályozza Bíró Tibor fesztiváligazgatót és csapatát, hogy továbbhaladjanak a megkezdett úton.
9. Jameson CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál záróhétvége, Miskolc, 2012. szeptember 21-23.
