CCXVII.
S a másik szikrás álmom, Patroklosszal,
még amikor elég jól emlékeztem rá,
följegyeztem róla néhány sort egy papírra,
a földön fekve, akkor éppen náluk laktam,
és úgy gondoltam, egyszer majd megírom.
CCXVIII.
Mert amikor elköltöztem otthonról
életemben először igazán,
kis motyómmal nem mentem messzire,
csak ahova esténként jártam,
a miénktől három házra.
CCXIX.
Másolgattam füzetből füzetbe,
alig valamit változtatva rajta,
az egyiket el is lopták a táskámmal,
kezdhettem elölről az egészet fejből;
egyszer például ezt az alakot öltötte:
CCXX.
„Álmomban Karácsony volt.
Hosszúra nyúlt a négyszemélyes asztal.
Eljött mindenki,
és az áttetsző levesben
platánfa-díszek úsztak.”
CCXXI.
Én úgy akartam írni a karácsonyról,
hogy ne legyen benne a „karácsony” szó,
se templomkereszt s más efféle,
azt akartam, hogy lázbeszédem
maga legyen a karácsony.
CCXXII.
S az álom után tíz-tizenöt évvel,
a június-ittas Miskolc-Tapolcán
amikor a készet legépelte
az édesanyám-féle Continental,
vagy ötven változata hevert egy kupacban.
CCXXIII.
Azt hurcoltam éveken keresztül
magammal albérletről felbérletre,
bár írni alig írtam rajta;
akkor is velem volt, mikor Harcostársam
és Patroklosz kijött elém a pályaudvarra.
Lázbeszéd
Sebtében mindőnknek megteríttetik.
Négyszemélyes. Csitulva fogadják
a szótlanul érkezőt hosszúra nyúlt
asztaloknál. Egyesével. Palástolt
izgalmamban kimelegszem. Friss
damaszt. Axolotl. Sárgán nagyít
az áttetsző leves, fényébe révül
kiterjesztett figyelmem. Jut-e majd
neked hely? Kőszáli távlat, lassan
elforduló mezőkerék, vissza-
fogottan sikló sátortető, sebzetlen
őzláb, sütkérező, álomittas
axolotl, felérző füvek. Megint
a hegyek közelsége? Ólomkristály
tudomás. Axolotl. Tálak mélyén
platánfa díszek, május mindétig.
Jegyzet
A „Lázbeszéd” című vers először a miskolci Új Holnap folyóirat 1997. júliusi számában jelent meg.
© Nyilas Atilla Richárd, 2012. Minden jog fenntartva
A sorozatot a Gamax Kft. támogatja.
