CCXLIV.
Ideje már, hogy „Roccóról” is írjak,
a vézna fiúról, kinek egy párizsi
bolhapiacon vett selyemkendőjére
a nagyegyházi üzem előtti sorban
nagyhangú bányászok alkudoztak.
CCXLV.
Amikor rájött, hogy nincs mire várnia,
talán már másnap, egy péntek reggelen
vonatra szállt, jelentkezett a vállalathoz,
letudta az alkalmassági vizsgálatokat,
intézte a szállót és mindent, amit tudott.
CCXLVI.
Legkésőbb akkor kezdte igazán
komolyan tisztelni a pszichológiát:
igyekezett úgy eljárni, hogy a lehető
legalkalmasabbnak mutatkozzék,
de csak ideiglenes engedélyt kapott.
CCXLVII.
(Kedvenc itala a tej volna,
nem inna rendszeresen alkoholt,
sosem érezne nyomást a fejében,
bezártságot liftben, és bármely két szín közül
mindig a sötétebb tetszene jobban neki.)
CCXLVIII.
Hétvégére hazajött, összecsomagolt,
s vasárnap nagyapja óvatos javaslatára
mégiscsak hagyott valami üzenetet,
egy újság szélén a konyhaasztalon,
hogy Tatabányára ment dolgozni.
CCXLIX.
A munkásszálló folyosóján kérdezte
kartársa tőle, hova vették fel,
s mikor hallotta, hogy Nagyegyházára,
megjegyezte: „Kemény bánya. –
s hozzáfűzte még, hogy – Vizes.”
CCL.
Háromnegyed négykor kelt,
a busz negyed ötre érkezett,
aki nem volt ott, azt nem várta meg,
öt óra körül már munkásruhában,
cigarettát dugdosva várt az eligazításra.
Jegyzet
CCXLIV.: Megjelent a Műút 2012032-es számában.
© Nyilas Atilla Richárd, 2012. Minden jog fenntartva
A sorozatot a Gamax Kft. támogatja.
