Multikulturalitás, emigráció, kisebbségi lét, idegenség, többszörös identitás, történelmi trauma, szembenézés a múlttal. Kifejezések, amelyekkel széltében-hosszában találkozunk manapság, és amelyekkel hajlamosak vagyunk meglehetősen könnyen bánni. Ann Beaglehole könyve azonban Eva Faber történetén keresztül mutatja meg, hogy mennyire súlyosak ezek a fogalmak, és mennyire képes a váll megroskadni a terhei alatt.
A múlt partjai (Replacement Girl) a Magyarországról 1956-ban családjával Új-Zélandra gyermekként kivándorolt Ann Beaglehole első regénye, amely 2002-ben jelent meg. Az író jelenleg is Wellingtonban él, és írói munkássága mellett történészi tevékenysége is ismert Új-Zélandon. Történelmi és társadalomtudományi munkáiban főként az új-zélandi zsidó bevándorlás kérdéseivel, általában a migrációval, a nők helyzetével és a zsidóság történelmének egyes aspektusaival foglalkozik. Neves nemzetközi díjak birtokosa, írói ösztöndíjakat is számos alkalommal ítéltek oda neki.
Beaglehole önéletrajzi jellegű regénye Eva Faber, a Budapestről a forradalom alatt elmenekülő házaspár egyetlen gyermekének egyes szám első személyben elmondott története, vallomása. Ahogy a regény első lapjain világosan megfogalmazza célját: „Nem akarok a jelenről írni. (…) Ha leírom mindazt, amire emlékszem, az talán segít visszaidézni az eltűnt emlékeket is.” (9.) Evának a legnagyobb nehézséget az emlékezés terhe, szükségessége, annak elvárt volta és a felejtés, a múlt lezárása, a távoli idők szellemeitől megszabadító új élet megkezdése közti feszültség jelenti.
A regény időbeli ugrások beiktatásával lényegében három, Eva emlékezete számára is hozzáférhető idősíkot tár fel: gyerekkorában a Magyarországról való 1956-os menekülést, a menekülttábor és a megérkezés idejét, továbbá a megismerkedését és házasságkötését az új-zélandi Douglasszel 1969−70-ben, végül házasságának csődjét, válását és az elbeszélői jelen időt, melynek a regénybe foglalt végpontja a nyolcvanas évek eleje. Ezeken kívül a szülők és a nagymama által képviselt és Evára nyomasztóan ható időszakok mintegy hullámszerűen árasztják el a lány személyiségét; ezek vagy a huszadik századi történelem legszörnyűbb periódusai, a magyarországi zsidóüldözés és a sztálinista diktatúra évei, vagy a felmenők által nosztalgikusan visszaidézett elegáns, kifinomult, nagypolgári lét emlékei a húszas, harmincas évekből. Ezen emlékek azonban mintha teljesen kitörlődtek volna a főszereplő emlékezetéből, rövid, budapesti életéből szinte semmit nem tud felidézni egy hazalátogatása alkalmával: „Aztán minden gond nélkül megtaláltam a házunkat. Semmit nem éreztem, amikor megpillantottam; sehol egy emlékkép. (…) Leültem a házzal szemben lévő parkban egy padra, lehunytam a szemem, és vártam. Semmi.” (183.) Nehéz eldönteni persze, hogy Eva vagy olyan kicsi volt még ekkor, hogy emlékeit csak közvetetten, mások elmondásából tudja felidézni (például az erkélyen készült „lavóros” fénykép alapján) vagy az emigráció, a menekülttábor és az állandó életveszély okozta sokk miatt törlődtek ezek az emlékek. Bárhogyan is legyen, ezen múlttöredékek mindenképpen – ahogy az elbeszélő nevezi őket – „pótemlékek” (224.). Erre utal a regény eredeti címe is: Replacement Girl, azaz „pótgyerek”, szó szerint „olyan lány, aki helyettesít valakit” (a regényben azt a gyereket nevezik így, aki már azután született, hogy egy testvére meghalt).
A szövegben számos konfliktusforrás jelenik meg és bontakozik ki, ezek egyike rögtön a címben jelzett valódiság, autentikusság körül forog. Mik a valódi emlékek, ki képes autentikus módon élni egy idegen kultúrában, és szűkebb értelemben az a probléma is megfogalmazódik, hogy Eva ki tud-e alakítani „normális”, autentikus emlékeket a jövő számára, illetve saját múltjával is képes-e helyes viszonyt formálni. A másik konfliktus természetesen az, hogy a család milyen kapcsolatot építsen ki kényszerből választott második hazájával, Új-Zélanddal. A kislánynak – látszólag – semmilyen gondot nem okoz az új helyzet elfogadása, tökéletesen beilleszkedik az iskolai közösségbe, barátokat szerez, akcentus nélkül sajátítja el a nyelvet. Szüleinek és nagyanyjának természetesen sokkal több problémát okoz az új létforma, és lassabban ugyan, de ők is elfogadják a merőben új nyelvet, szokásokat, ételeket, környezetet olyannyira, hogy amikor a hetvenes években visszalátogatnak Magyarországra, már egyáltalán nem bánják, hogy disszidáltak.
A távoli országban való újrakezdésnél fontosabb, hogy a szokatlan helyzetben a kamasz Eva milyen viszonyt ápol szüleivel, és itt már bonyolultabb a helyzet. Jelen van egyrészt a lányra a szülein keresztül ránehezedő múlt terhe, hiszen a szülők szinte egyetlen témája a múlt szörnyűségeinek vég nélküli ecsetelése, valamint annak hangsúlyozása, hogy Eva már egy másik, szabad világban fog felnőni. A lány reakciója érthető: „Rettegek attól, hogy benyomulnak a szobámba, megpróbálnak beszélgetni velem, és kényszerítenek, hogy beszélgessek velük. Mikor bejönnek, kifejezéstelen arcot vágok; kővé dermedek. Semmi nem vehet rá arra, hogy gondolataimat megosszam velük. Soha nem fogom kimutatni előttük az érzéseimet.” (100.)
A következő probléma Eva és családja számára az, hogy hogyan viszonyuljanak zsidó identitásukhoz, illetve hogyan egyeztessék azt össze új-zélandi (és magyar) identitásukkal. Ebben az esetben a hagyományok megőrzése, ápolása, illetve a befogadó közösség iránti nyitottság konfliktusa bontakozik ki. Ugyanis egyrészt a család követi a zsidó hagyományokat, zsinagógába jár, és a többi kivándorolt magyar zsidó családdal szoros – már-már túl szoros, klikk-jellegű – kapcsolatot tart fenn. Ez a klikkesedés Eva számára különösen zavaró, hiszen megakadályozza, hogy a közösségen kívül más kapcsolatokat is építsen; tulajdonképpen a regény nagy része a Faber-család és magyar ismerőseik, Kunzék, Ránkiék, a Szép-család, dr. Steiner, valamint a fiatal agglegény, Stephen Lukács környezetében játszódik, amely társaság egyébként nemes egyszerűséggel „A Kör”-nek nevezi magát. Eva nem győz szégyenkezni az új-zélanditól eltérő szokásaik, hangoskodásaik, veszekedéseik, szókimondásuk vagy éppen társaságbeli hallgatásuk, zavaruk miatt – különösen emlékezetes jelenet, amikor egy üdülő ebédlőjében Eva tanárnője illedelmesen, angolosan cseveg az időjárásról az egyik asztalnál, Eva asztalánál pedig a Kör tagjai a holokauszt borzalmait tárgyalják fennhangon. Ugyanakkor mintha a család is tudatában lenne a túlzott összetartás veszélyeinek, és éppen az anya mondja ki a paradoxont: „A legrosszabb, amit a zsidók tehetnek, hogy összetartanak. Ez mindenhol antiszemitizmust vált ki.” (126.) A szülők egyébként nem ragaszkodnak mereven a hagyományokhoz, bár megülik a szokásos ünnepeket, de lányukat nem kényszerítik arra, hogy zsidóhoz menjen feleségül.
Eva tehát mindenáron ki szeretne törni a túlzott és állandó emlékezés, a klikkesedés kényszeréből, és főleg azt a szülői attitűdöt szeretné megtagadni, amely minden áron óvni, védelmezni szeretné őt. A szülőkbe belerögzült reflexek által kiváltott legfőbb tanács: „Légy óvatos. Légy óvatos. Légy óvatos.” (38.) Evának óvatosnak kell lennie az élet minden területén, az öltözködésben (a legnagyobb melegben is zoknit, kardigánt kell vennie), a közlekedésben, a fiúkkal, és ez egy idő után bénítóan hat a lányra. Ebből az üvegbúra-szerű, állandóan zaklatott, veszekedő, a múlt borzalmait felemlegető, a múlt sebeit újra és újra felkaparó légkörből a megnyugvás, a biztonság, azaz Douglas felé sodorja a fiatal nőt az élet. Azonban Eva itt sem talál autentikus helyre, ismét valaminek, valakinek a „pótlásaként” lép fel, öntudatlanul is. Ugyanis a szüleivel szemben elzárkózó és angolosan hallgatag lány Douglas, az „igazi” új-zélandi számára még mindig túlontúl szókimondó és izgága, másrészt a férfi szerint anyáskodik fölötte. A zárkózott, érzékeny, szerény Douglas, aki gyermekkorában elvesztette apját, a tudományba menekül és vegyészettel foglalkozik, hasonlóan sok más családtagjához, akikkel szemben a minimális elvárás a doktori fokozat. Amikor nyilvánvalóvá válik a reménytelinek induló házasság kudarca, Eva hosszas unszolására a férfi kimondja a diagnózist: „nem tudtál túllépni a menekültléten. Én tevékeny ember vagyok, szeretek mindig csinálni valamit, tenni-venni. Nem tudok máshogy élni. Téged túl gyakran bénít meg a félelem, a bizonytalanság. A biztonság volt az, amit te ebben a házasságban kerestél. A biztonság, nem pedig én.” (208.) Később Eva is belátja: „Amire rájöttem, az az, hogy minden erőfeszítésem ellenére pont olyan lettem, mint a szüleim: tele vagyok félelmekkel és aggodalmakkal. Hallgasd, mi mindentől rettegek: az eleséstől, a sérüléstől, a biciklizéstől, a síeléstől, az erdőtől, a magánytól… attól, hogy elveszítem azokat, akiket szeretek.” (212.)
Eva tehát minden kitörési kísérlete ellenére – hasonlóan ahhoz, amikor a hetvenes években Budapesten eltéved, és körbe-körbe jár – nem képes felszabadultan nekikezdeni új életének. Csak látszólag asszimilálódik könnyen, de még ha a családját emésztő emlékezéskényszertől többé-kevésbé meg is szabadul, a folytonos bizonytalanság és aggodalom személyisége része lesz, amivel nem tud megküzdeni. A regény vége felé a szerző egy budapesti idős emberrel mondatja ki az egyik kulcsmondatot: „Szerintem mi, zsidók túl sokat emlékezünk. Ez a mi bajunk.” (221.) A regény főhősének a családi kincseket és fényképeket Magyarországon, a háború idején egy szeméttelepen elásó, és visszatérve ezeket kereső apa, a túl sokat emlékező közösség és az emlékektől nem zavart, kiegyensúlyozott, de talán felszínesebb új-zélandiak között kellene megtalálnia a boldogságát, és ez egyelőre nem sikerül. A reményt a mű cselekményének lezárultakor tizenegy éves lánya, Janet jelenti, aki már nem „pótemlékekkel” terhelt „pótgyerekként” fog felnőni.
A szépen felépített, követhető, hatásvadász gesztusok nélküli, közhelymentes regény igen szemléletesen, átélhetően mutatja be egy, az ötvenes években kivándorolt magyar zsidó család viszontagságait, és azt, hogy mi is valójában a „multikulturalitás” vagy a „többszörös identitás”. Némi következetlenség akad ugyan a regényben: nem tudjuk meg például, hogy mi lesz Evának egy bizonyos Williammel, a szomszéd fiúval folytatott, első komoly kapcsolatából származó, véletlenül besikerült gyerekével – valószínűleg elvetette, de ez nem jelenik meg traumaként a regényben –; nem tudjuk meg, hogy az apa mit is dolgozik, pontosabban ez az aspektus nem annyira hangsúlyos; egyes párbeszédek túlságosan szétszabdaltak, a szöveg pedig – legalábbis számomra – a lezáratlanság érzetét kelti (az utolsó jelenetben, immár válásuk után Eva és Douglas megbeszélik az ügyeiket, de egyetértenek abban, hogy nem tudják egymással folytatni). Ezeket a – valós vagy vélt – hiányosságokat azonban ellensúlyozzák egyes erős képek és epizódok, például az új-zélandiak közhelyes megjegyzései Magyarországgal kapcsolatban, a zsidó közösségen belüli nézeteltérések leírása vagy az ötvenes, majd a hetvenes évek magyarországi politikai terrorjának, illetve szürkeségének, céltalanságának és közönyének megjelenítése. Ha más hangnemben és erősséggel is, de a múlt terhétől szenvedő Eva Faber történetét a holokausztot és az ötvenes éveket túlélő szüleiével állítják párhuzamba, annak példáját adva, hogy a múlt traumái állandóan jelen vannak, akár elfojtjuk, akár újra és újra felkaparjuk őket. Ahogy a trauma mechanizmusának legismertebb kidolgozója, akinek munkásságát akár a zsidóság emlékezéskényszerének diskurzusa felől is vizsgálhatnánk, Sigmund Freud írja a Mózes és az egyistenhit című művében: „Megesik, hogy egy ember látszólag sértetlenül hagyja el azt a helyet, ahol valami borzasztó szerencsétlenséget élt át, például egy vasúti összeütközést. A következő hetek folyamán azonban számos súlyos lelki motorikus tünet jelentkezik nála, melyeket csak annak a sokknak, lelki megrázkódtatásnak vagy más hasonlónak lehet tulajdonítani, amik akkor érték.” (Sigmund Freud, Mózes és Michelangelo Mózese – Két tanulmány, fordította F. Ozorai Csilla és Kertész Imre, Budapest, Gondolat, 1987, 107.) Freud mondatát átfogalmazva, Ann Beaglehole regénye abban foglalható össze, hogy „Megesik, hogy a kivándorló látszólag sértetlenül hagyja el szülőföldjét. De az új hazájában egyetlen emigráns sem ússza meg a sérüléseket.”
Ann Beaglehole: A múlt partjai, fordította Ács Eleonóra, K.u.K. Kiadó, Budapest, 2012.
