Goce Smilevski Freud húga című regénye legkevésbé sem Freud húgáról szól. De még csak nem is Freudról, a pszichoanalízis rettegett és tisztelt pátriárkájáról. Sem elsősorban a holocaustról, a zsidó identitásról, a pszichoanalízis kezdeteiről, a korabeli Bécsről…
Ennél sokkal általánosabbak a központi témái, amelyeket a szerző kivételesen árnyaltan és érzékeny kézzel dolgoz fel: szeretet és gyűlölet, anyag és lélek, férfi és nő, vágy és kiszolgáltatottság, őrület és normalitás. Arról is számot ad a regény, hogy mi is az a trauma, a lélek tragikus sebezhetősége, amely gyógyításának Freud egész pályafutását szentelte.
Goce Smilevski macedón író 1975-ben született Szkopjéban, és előbb szülővárosában, majd Prágában, valamint a Közép-európai Egyetemen szerzett diplomát. Smilevski fiatal íróként ezzel a 2010-ben kiadott regénnyel jelent meg az európai irodalom élvonalában, s színvonalas munkájáért rögtön el is nyerte az Európai Unió Irodalmi Díját. A Freud húgát eddig több mint harminc nyelvre fordították le (ez önmagában is figyelemre méltó), és olyan neves személyek és orgánumok méltatták, mint Shoshana Felman irodalom- és kultúrakutató, a kortárs irodalomelmélet ismert alakja, vagy a Kirkus Reviews. Felman szerint a regény zseniális módon „világítja meg az alkotás és az elképzelhetetlen pusztítás, valamint a férfi és női sorsok közötti történelmi kapcsolatot. A regény gondolatébresztő, lebilincselő olvasmányélmény mindenki számára, akinek fontos a világunk jelentése”.
A történet narrátora Adolfine, Freud egyik húga, aki egyes szám első személyben beszél a halálon túlról, a gázkamrában lelt tragikus végen túlról. A regényt tehát nevezhetnénk egyfajta Paul de Man-i sírfeliratnak, ha ebben az esetben a „sírfelirat” nem lenne végzetesen ironikus kifejezés. A mű a történet végén kezdődik, amikor Freud feleségével, annak húgával, a szobalánnyal, sőt a szobalány családjával együtt Londonba menekül a nácik elől, azonban arra a listára, amelyen kérvényezhette, hogy kiket vihessen magával, húgait nem írta fel. Nemtörődömség? Szeretethiány? Szűklátókörűség? Korlátoltság? A regény szerint Freud – hogy a szöveg későbbi részében egy, a „Fészek” elmegyógyintézetben megjelenő női ápoltat idézzünk – azt gondolhatta, hogy „minden rendben lesz”. Groteszk, hogy éppen Freud, aki sok száz traumás, hisztériás és mániás esetet kezelt, feltételezte, hogy a zsidók kiirtására esküdt náci ideológia csupán időleges kisiklás, átmeneti deviancia az emberi nem racionális gondolkodásában. „Ez a helyzet nem fog sokáig tartani” – jelenti ki nővérének 1939-ben (19.). De csak úgy, mint egy traumás beteg esetében a lelki baj, a harmincas évek kollektív európai hisztériája nem bizonyult könnyen kezelhető, átmeneti eltévelyedésnek.
Smilevski regénye nem Freud vagy Adolfine életrajza. Felbukkannak ugyan olyan jól ismert életrajzi elemek, mint Freud házassága Martha Bernays-vel, gyermekei születése vagy a harmincas években kezdődő szájüregi daganata, de sem munkamódszereibe, sem pácienseinek köreibe nem nyerünk bepillantást; a köréje csoportosuló pszichoanalitikusok közül is csak Lou Salomé bukkan fel egy rövid időre. A könyv tárgya leginkább a szélesebb értelemben vett deviancia, annak kezelési módjai, válfajai, következményei. Elsőként említhető maga Adolfine, a család számkivetettje, fekete báránya, bár erre a létre ő maga a legkevésbé szolgált rá. Freud húgának kapcsolata az anyjával a családon belül a legproblematikusabb. Az anya, akit szülei húsz éves korában adtak hozzá Jacob Freudhoz, a nála kétszer idősebb kereskedőhöz, sorra-rendre szülte a gyerekeket és töltötte be a feleség és családanya szerepét zokszó nélkül, bár meggyötörten és keserűen. Ezt a keserűséget vetítette ki lányára abban a sokszor ismételt mondatban, amellyel már Adolfine puszta létét kérdőjelezte meg: „Jobb lett volna meg sem születned.” Ez a brutális kijelentés a „normális” női lét peremére sodorja a lányt, aki félénkké, visszahúzódóvá válik, főleg egy olyan patriarchális közegben, amely a nőnek szinte semmiféle érvényesülést, jogot, önálló elképzelést, vágyat nem biztosított. Anyja szerint „a lányoknak a konyhában a helyük” (89.), s ezt a nézetet minden bizonnyal a család számos tagja osztotta – ne feledjük, a századfordulós Bécsben vagyunk –, és később maga Freud sem engedte lányának, Annának, hogy orvosi egyetemre járjon. Ennek megfelelően Adolfine-t nem engedik randevúzni, és rajzolni sem, bár tehetsége lenne hozzá, sőt még iskolába sem jár, tevékenységei a házimunkára korlátozódnak. Adolfine tehát a patriarchális közegben akaratán kívül deviáns szubjektummá válik.
Nem csoda, hogy a fiatal nő a hozzá hasonló kitaszítottak társaságát keresi. Láthatjuk például Sarah Auerbachot, aki egy anémia nevű betegség következtében csak járógéppel a lábán tud úgy-ahogy közlekedni (a korabeli női alávetettség, kiszolgáltatottság kiváló szimbóluma), illetve a magányos, magába forduló melankolikus fiút, Rainert, Adolfine első és egyetlen szerelmét. A lányhoz hasonlóan Rainer is kitaszított, szülei elhagyták, nevelőszülőkhöz került (később, felnőttként felkeresi anyját, aki Bécs egyik koszos mellékutcájában prostituáltként tengeti az életét). A Rainer és Adolfine közti szerelem leírása a regény egyik legszebb része, kapcsolatuk rendkívüli finomságra, ártatlanságra épül, melynek jelképei a szappanbuborék, illetve az általuk játszott árnyjáték, melyben csak kezük árnyékai kapcsolódnak össze. „Hittük, hogy az, ami köztünk van, s ami kettőnket eggyé tesz, örök, s ha kiszakítanának minket az anyagi világból, folytatódna ott, ahol a természet erőinek, a romlandóság és elmúlás törvényének nincs hatalma, s ahol az emberi lélek maradandóbb az égitesteknél, melyek egy napon, létrejövetelük után sok millió évvel eltűnnek majd, míg lelkünknek ez a darabkája, melybe elragadtatásunk és vágyunk van beleszőve, akkor is jelen lesz, amikor az egész univerzumból nem marad már egyetlen árva homokszem sem.” (142-143.) A szövegrészlet stílusában és tartalmában Proust regényének legismertebb epizódját idézi, amikor is a teasüteményt megízlelő narrátor előtt feltárul az egész múlt. Anyagi és lelki, materiális és szellemi lét ellentéte vonul végig Smilevski regényén is, amint végigkövetjük ezen princípiumok összeütközését. Rainer végül elhagyja a lányt, több évig távol van, majd visszatér ugyan, de hamarosan a Dunába öli magát, Adolfine pedig rájön, hogy kettejük gyerekét hordja a szíve alatt. A lány előtt három lehetőség áll: vagy „szégyenében” öngyilkos lesz (mint később unokahúga, Cecilia), vagy megszüli a gyereket, de akkor sorsa a végletes kitaszítottság lesz, és jobb esetben prostituáltként végzi, vagy pedig elveteti a magzatot. Adolfine ez utóbbi mellett dönt, s gyerekéből nem marad más, mint egy falra fröccsent vérfolt a lakásban, amelyet soha nem festenek le, a nő üres életének örök mementójául marad ott.
Trauma, azaz seb, szakadás és az ebből fakadó vér – a regény meghatározó képe, amely az egész szöveget végigkíséri. A „seb” jelképe az anyagi és lelki világ, a vágyak és realitások, valamint az erőszak és a szellem egymás elleni küzdelmét bontja ki. A vér (konkrétan vagy jelképesen) egyrészt látható jele és maradandó jelképe a traumának: mint amikor Adolfine felidézi, hogy gyermekkorában az őt tanítgató bátyja egy tárgyat adott a kezébe, és rámondta, hogy „kés”; vagy amikor Adolfine elválik Rainertől és „emlékbe” ruhájának leszakított piros zsebét adja; amikor Freud ujjába beleharap egy kiskutya, mikor éppen londoni emigrációjába indul; továbbá ott a vérfolt a falon; valamint egy Heinerle nevű tüdőbajos kisfiú összevérezett játékbábja is. Adolfine is úgy érzi, hogy anyja születésétől fogva folyamatosan „sebet ejt” rajta, s „a fájdalom egész életem során elkísér majd, mint egy rejtett seb, amelyből halkan csepeg a vér” (55-56.), s anyja „csak még jobban elmérgesítette ezt a sebet” (57.). A vér ugyanakkor rejtett átkot is jelent, s ezt példázza a regényben bőven ismertetett Freud-mű, a Mózes és az egyistenhit összefoglalója: Freud és családja nem akart tudomást venni zsidó származásáról, úgy vélték, hogy Bécsbe költözésükkel majd feloldódnak, asszimilálódnak, és „a zsidóságot csak a vérük által, s nem a valláson keresztül adják át majd gyermekeiknek, abban reménykedtek, hogy […] ha származásunk nem látható, vérben őrzött jegyeit óvjuk meg csupán, egykor majd egyenrangúak leszünk a többi polgárral” (60.).
Visszatérve a devianciához: a korszak zsidóságának, vagy éppenséggel Freud családjának ez a beolvadás, egybemosódás nem sikerült. Freud hiába vélte magát a német kultúra részének, a német szellem folytatójának, „ott, ahol választás nincsen, a vérében, zsidó volt” (25.). Éppen ennek a szellemi régiónak és az anyagnak (a vérnek), a lelkinek és a reálisnak a szétválaszthatatlansága a deviancia, mint azt a pszichikai deviancia is példázza. A könyv második része, körülbelül az ötödik fejezettől kezdve a címben említett, Adolfine barátnőjéhez, Klarához intézett kérdésére próbál válaszolni: „mi hát az őrültség?” (253.). Adolfine, érezvén, hogy nincs helye a „normális” világban, önként bevonul a – már a név is micsoda irónia! – dr. Goethe által működtetett „Fészek” nevű elmegyógyintézetbe, ahol természetesen az intézmény nevével ellentétben senki nincs otthon, mivel az őrültek nincsenek „otthon” sehol az egész világon.
A regény második fele az intézet és lakói bemutatása közben esszéisztikus fejezetekben – amolyan foucault-i módon – értekezik az őrület mibenlétéről, történetéről, társadalmi megítélésének változásairól, fajtáiról. Az őrület lényegében ugyanolyan seb, sérelem, szakadás, mint a fentebb említett példákban: a betegeknél valami végletesen eltörik, mégpedig legegyszerűbben fogalmazva az Én és a valóság végképp elválik egymástól, illetve egyes esetekben éppen hogy egymásba olvad. Ahogy a narrátor fogalmaz, a beteg Én „örök fenyegetettségben él, hogy a valósággal való legkisebb érintkezéstől is szertefoszlik” (219.), „mert az őrültség akkor jelentkezik, amikor az Én elszakad a valóságtól és meghasad, létrehozva ezzel saját ellenvalóságát” (227.). Éppen ezen patologikus egymásba folyások ellen lép fel az említett dr. Goethe, aki az elvakultan racionális kezelőorvos mintapéldája. Először is erőszakosan elszeparálja egymástól a betegeket, elzárja egymástól a férfiakat és nőket, felvilágosult módjára különféle „osztályokba” sorolva őket (haldoklók, dühöngők, nimfomániások, ártalmatlanok stb.), valamint rendkívüli hatékonyságának tudatában nem fegyelmezi a betegeket, hiszen azok majd úgyis „rájönnek”, ha józan példát látnak, hogy őrültek. E célból „tudományos előadásokat” tart nekik az őrületről, sőt kínozza is a bentlakókat, hogy ismerjék fel saját devianciájukat (265.). Amikor pedig a rokonok parancsára szétválasztják az elmegyógyintézetben egymásra találó Kiskedvesnek nevezett nőbeteget és szerelmét, a szintén a Fészekben ápolt Maxot, akik kapcsolata Adolfine és Rainer éteri, anyagtalan viszonyát idézi, Max öngyilkos lesz, a nőt pedig évekkel később a haldoklók szobájában látjuk viszont.
Hogy mennyire keskeny a társadalom által szentesített határvonal az őrület és az úgynevezett „normalitás” között, jól példázza a regényben megjelenő Klara Klimt, a festő Gustav Klimt testvérének, Adolfine barátnőjének sorsa. Klara harcos polgárjogi aktivista, aki a századfordulós Bécsben a nők jogaiért és általában az emberi jogokért küzd – és ezért őrültnek nézik. „Az elmegyógyintézetek tele vannak normális nőkkel”- jelenti ki (111.), majd önkéntes száműzetésbe vonul a Fészekbe, ahová Adolfine is követi. Tulajdonképpen ez az igazi forradalmi tett, határátlépés a műben (és nem Freud módszere és elméletei), hiszen alapjaiban kérdőjelezi meg azt a társadalmi ideológiát, amely a nő és férfi szerepek, az anyag és szellem, az őrület és normalitás szétválasztásán alapul. Ugyanezt tették a műben – vagy konkrétan vagy idézetek formájában megjelenő – „őrült zsenik” is, mint Klimt, Kierkegaard, Gerald de Nerval, Schopenhauer, Hölderlin, Nietzsche, van Gogh vagy az újabban felfedezett tizenkilencedik századi angol költő, John Clare, akik nem tudtak megbirkózni belső énjükkel és a külső valósággal. Ahogy Nietzsche szól erről a vékony határmezsgyéről, és ahogy a regényben is elhangzik: „Ha sokáig nézel a szakadékba, a szakadék néz vissza beléd”.
Az egyetlen pont, amikor enyhül ez a szétválasztáson alapuló szigorú felügyelet, az az elmegyógyintézetbeli álarcosbál (235.), amikor minden „őrült” szabadon vegyítheti a valóságot és saját, külön bejáratú őrületét. De hogy mennyire szükség van erre a „karneváli”, az adott rendet a bahtyini értelemben felforgató polifon aktusra, jól szemlélteti maga Freud, aki ezen az álarcosbálon bohócnak öltözik (237.). A másik példa Velence városa, ahová Adolfine és Rainer mindig is szeretett volna eljutni, és ahová Freud a harmincas években el is viszi húgát. Velence azért is alkalmas az említett fogalom, a karneváli felforgató aktus szemléltetésére, mert egyrészt a regény cselekményének idején folyik maga a velencei karnevál, amikor mindenki egy kicsit „megőrül” és álcázva tudja megmutatni rejtett énjét. Ezen kívül a vízben tükröződő város és a Dürer melankóliaábrázolása kapcsán a regényben említett Nárcisz, valamint a Nietzsche-idézet között igazán nem nehéz kapcsolatot találni. Adolfine személyes szenvedéstörténetében ez a nárcisszoszi „rövidzárlat” a legdrámaibban akkor nyilatkozik meg, amikor gyűlölt, de mégis szeretett anyja a halálos ágyán, éppen utolsó perceiben, így szól lányához: „Anya” (312.). A múlt és a jövő, a generációk, vágy és valóság egymásba szakadnak, egymásba néznek vissza a szakadékból.
A regény végső soron nagyon gondolatébresztő módon boncolgatja azt a nehéz és általános dilemmát, hogy hogyan húzható meg az őrület és a józanság közötti határ – akár személyes, akár történelmi, kultúrtörténeti viszonylatban. A könyvben érdekes módon Freud képviseli a józan hangot, amikor például a szülői létet pusztán biológiai tényként fogja fel (118.), vagy amikor a regény végén Adolfine-nal Velencében beszélgetve kifejti, hogy nincs túlvilág (330.), annak elképzelése csak öncsalás, a gyengék önámítása. Adolfine szerint viszont „létezik egy másik lehetőség is – hogy mindez az idő »valahol« az örök jelenben, egy másik dimenzióban létezik és megmarad; megvan a lehetősége, hogy párhuzamos és egyidejű lüktetésben minden pillanat létezik, minden, ami volt, és ebbe a másik dimenzióba költözik mindaz, ami a jelen pillanatban van és ami a jövőben lesz” (335.). Mi hát az őrület, ha nem ezek az egyszerre létező, egymásba folyó „párhuzamos valóságok”? És mi a normalitás, ha nem a minden áron való szétválasztás, osztályozás, rendszerezés, anyagra és szellemre, láthatóra és láthatatlanra, testre és lélekre, jóra és rosszra?
Goce Smilevski regénye tehát nem életrajz, sem érvelés Freud módszerei és elméletei mellett vagy ellen. A modernizmus Bécsét Adolfine Freud életének viszontagságain keresztül bemutató korrajz és látlelet arról, hogy mi az emberi őrület, mi a normalitás, milyen egy női sors, és milyen a zsidó sors. És rájövünk, hogy néha az őrültség a legnormálisabb létmód egy olyan korban, amelyben a dühöngő gonoszság a normalitás álcáját felöltve próbálja meg szétválasztani azt, ami az emberi méltóság okán szétválaszthatatlanul egybe tartozik.
Goce Smilevski: Freud húga, fordította Czinege-Panzova Annamária, Libri Kiadó, Budapest, 2012.
