„Itt az ellentmondás, ami igaz”

Győrffy Ákos 2012-es Haza című kötetére – rövid terjedelme ellenére – nagy ívű vállalkozásként tekinthetünk, és itt nem csupán arra kell gondolni, hogy a dátum szerinti első, illetve utolsó szöveg megírása között majd’ tíz év telt el, amely persze már önmagában figyelemreméltó információ.

Ott munkál ugyanis a cím mögött a szándék, hogy személyest és személytelent, egyénit és közösségit összekötve beszéljünk egy nehezen megfogalmazható területről, tájról, egy definíció nélküli, ám nyelvi meghatározást minduntalan igénylő, egyrészt végtelenül absztrakt, másfelől mégiscsak konkrét fogalomról: a hazáról.

A szerző mindenesetre a self közelében marad: magán és környezetén folyamatos vizsgálatot végez. Saját álláspontját négy nagyobb egységben, az esszé és/vagy novella műfaján keresztül mutatja be, precíz, átgondolt struktúrában, és érvelését alapvetően úgy építi föl, hogy benne számol a paradoxonok logikájával. „Nem azt látom és nem azt hallom, amit látok és hallok. Azt látom és hallom csak, amit látni és hallani engedek magamnak.” (26.) Ami előrevetíti a távolság-közelség érzékszervekhez köthető dichotómiájának felszámolását is. A fizikai világ érvényességi rendszere csődöt mond, amint az Én mélyebbre törekszik a kutatásban. Az olvasó eszébe juthatnak – nem alaptalanul – keleti gondolkodók, esetleg olyan középkori misztikusok, mint a szövegekben is jelölt Heinrich Seuse vagy épp Eckhart mester, akik különböző útmutató beszédekben, prédikációkban fürkészték Isten és ember, Isten és természet, test és lélek kapcsolatát. Ekképp értelmezhető az a szakrális közeg, felszíntől való elemelkedettség, már-már pátosz, amely Győrffy szövegeinek is kiindulópontul szolgál. „Gyanítom, hogy az ősbűn összefüggésben lehet azzal az idegenségérzettel, ami mindnyájunkban ott lappang. (…) A megváltás nem lehet más, mint ennek az idegenségnek a felszámolása” (11.)

Az idegenség a kötet kulcsfogalmaként értelmezhető: minden gesztus ennek az idegenségérzetnek a körbejárását teszi lehetővé. Miért nem nevezhetem a hazát otthonnak, vagy miért nem csatolhatok hozzá legalább egy birtokos személyjelet, ami által valamiképp azonosulhatnék vele (grammatikailag)? Először is fontosnak tartom megjegyezni, hogy a szövegben igen provokatív módon, az ember életében meghatározó tényező, a család mint belső közeg jelenlétéhez köthető először a haza motívumának leépülése, eredeti jelentésének kiüresedése. „Utólag hálás vagyok apámnak, mert megfosztott egy halálos illúziótól. Hogy azt higgyem, van otthon. Mert nincsen, itt biztosan nincs. Ez itt nem az.” (12.) A családból a nagymama halálával valami megmenthetetlenül elveszett. „Mintha az ő életével ért volna véget az emberi élet, és ami utána jött, az hasonlít ugyan az életre, de mégsem az.” (41.)

Hangulatát tekintve mégsem érezzük eleve borúsnak vagy pesszimistának a kötetet, mert ahol teheti, a szerző kerüli az affektáló kifejezésmódot. Ehhez hozzájárul a kötet azon premisszája is, miszerint „a kép mindenünk, amit tudásként birtokolhatunk.” Márpedig Győrffy a tájat a maga fenyegetettségében, szikárságában is misztikus elmélyültséggel képes ábrázolni. Mintha érezné, hogy a nyelv sosem létezhet a kép nélkül, ám fordítva már nem igényeljük a kérdés föltevését. A képben lakozunk. Noha ez a kép sem mindig tökéletes, amennyiben az emlékezés mechanizmusa éppúgy a mulasztás veszélyének van kitéve. „Azokról az időkről alig maradtak konkrét, önmagukban álló emlékképeim. Az egész inkább, az összes alak és illat, a hangok és színek álltak össze egyetlen sugárzó, élő szövetté.” (20.) Az érzékszerveken keresztül zajló, elemi erejű képi gondolkodáshoz mintha menekülne is az elbeszélő, éspedig a (nyelvi) magyarázattól való idegenkedés, félelem miatt. „Meg lenne magyarázva, és a magyarázat által meg is halna azonnal. Meghalna az egész völgy, mint a többi hely. Ahogy a helyek és a dolgok meg tudnak halni a magyarázatok és a magyarázatokból következő tettek által.” (22.) Akkor mégis mi lehet a célja a szerzőnek az általa reprezentált világban? Fölmerülhet, hogy a nyelv tehát alkalmatlan a kifejezésre, a kifejeződésre, ez a közeg a jelölő és a jelölt közötti kapcsolatot képtelen sikeresen létrehozni. De nem erről van szó. Maga a különbözőség és nem a különbözőség kifejezhetetlensége a probléma, viszont épp ez a távolság teremti meg a lehetőséget a revelációhoz, a megérkezettség átéléséhez. „Külön vagyok, egyszer csak külön lettem. Ha van alapvető emlékem, akkor ez a különlét az. Hogy odakint minden eredendően ellenséges. Valahogy minden ellenemre van. Miközben szívfájdítóan otthonos.” (24.)

Miközben a fejezetek főhőse folyamatos mozgásban van, amely mozgás a történet szintjén külsődleges, leírható, jellemezhető (kerékpártúra, Duna-átúszás, erdei séta), mintha az elbeszélő eme mozgást folyton összefésülné a belső, lelki tájakon tett, merőben más típusú el- és kimozdulásokkal. Sőt ahol kint és bent effajta feszültségét direkt érzékeltetni akarja, ott plasztikussá is teszi mindezt. „Az erdei ház csendjébe érve, először valami légüres téren kell átverekednem magam. Még nem vagyok itt, már nem vagyok ott. Olykor kétségbeeséssel jár együtt, levertséggel, kedvetlenséggel. Mit csináljak itt. Úristen, micsoda csend. Nem tudom elkerülni, hogy ne magamra figyeljek.” (40.) További szuggesztiója a könyvnek, hogy bár a zsinórmérték szerint megtett út lemérhetőségénél fogva diskurzus tárgyává tehető: „húsz kilométert jöttem az erdőn keresztül (…) a Duna itt nagyjából fél kilométer széles”, ugyanakkor az egyén ki van szolgáltatva a természet szeszélyeinek. Tökéletes tájékozódás nem létezik, mechanikus megfeleltethetőség a természetben nem létezik, ebből kifolyólag a visszaút mindig másként, többletként adódik („de vissza harminc lenne, mert ugyanarra az útra úgysem találnék rá újra”), a folyó két partja közti távolsághoz hozzátartoznak olyan elemi erőhatások is, mint amilyet a víz eleven mozgása, a sodrás képvisel („de ahhoz, hogy átússzuk, egy kilométert biztosan meg kell tennünk”). Az úszás aktusában az ember és a naturális őselem létmódja összekeveredik, az egymással való érintkezés révén érzékszerveik mintha közössé válnának, perspektívájuk azonosul, miközben az olyan emberi érzéseknek, mint szorongás, félelem, ebben a kegyelmi állapotban már egész egyszerűen nincsen értelmük. „Magam mögött hagytam ezt a világot. (…) Ezt az egészet a folyó látja így, nem én. A Duna tekintete lettem. A Duna szemével látom az eget és a szürkületből előtűnő erdőtömböket.” (66−67.)

Azért nem érdemes itt antropo- vagy dezantropomorfizációról beszélnünk, mert mintha a szöveg végig azt bizonygatná, hogy ezek a találkozások túl vannak a sematizált objektív-személyes, állati-emberi kategóriákon. A feloldódás előfeltétele, követelménye, hogy másként tekintsünk a tapasztalás alaprétegeire, kibillentsük azokat rögzített pozíciójukból. Olykor mintha az éber tudat tévedése szándékos volna, vagy a tudatalatti akaratlanul törne elő az emberből, ezt érzékelteti finom szójátékkal a Trieszt-töredékben is a „KEEP THE SEA CLEAN” felirat félreolvasásával, amelyben az angol ’tenger’ szó hangzáson alapuló hasonlósága révén cserélődik fel a ’látás, tekintet’ fogalmával. Természetesen utat engedve az értelmezőben a metaforikus kapcsolat megteremtéséhez.

A kötet különben egy aspektusból feltétlenül regényként is olvasható, olyanképpen, ahogy mondjuk Ottlik Iskola a határonja: a víz regényeként. Ahogy finom szálon végigvezethetjük a szövegek alakulását a kút kávájától a kiszáradt, pocsolyaként értelmezett Büdös-tavon, az Adriai-tengeren és a Dunán át a sűrű ködben elhangzó vagy csupán képzelt párbeszédig, végül a hóesésig, mindenhol a víz valamilyen halmazállapotának meglétével vagy hiányával szembesülünk. Ehhez kapcsolódik a teremtés misztériuma is, amely a folyóhoz, a körülölelő nedvességhez köti a szülőcsatorna képzetét. Számos bekezdésben fölmerül akár a beavatás, a rítus merítkezést asszociáló jelensége, amire a létezéshez mégis szükségünk van, akár a víztükör felett repülő, vadászó madarak körkörös mozgása, amelyet a Duna tömegvonzása idéz elő. Sőt az ahumán tárgyak is előbb-utóbb a természet víz által körülfont részévé lesznek. „A tavalyi áradások után maradt szemétgátakon aztán a hűtőszekrény is fennakad, omlik bele az olvadékvíz, kavarog a gyomrában, csillog rajta az éjszaka rákérgesedett jégmáz.” (91.) Ahogy a helyi kocsmában az éteren keresztüli információáramlást a rádió mediális közege, a hanghullámok biztosítják, amelyek láthatatlanul is „körbefolyják” az emberi létezést. A naturális őserő és a mechanikus szerkezet közti összefüggést azok archaikus jellege tovább erősíti. A folyó esetében nyilvánvaló ez: igyekszik megtisztítani magát a szennyeződésektől, ezáltal őrizni próbálja eredeti létmódját. A rádió körül összegyűlő vidéki közösség szinte észre sem veszi, hogy fejlődési szintjének egy pontján túl ragaszkodik a jól beválthoz, az ismerthez, és nem hajhássza az újdonságot, ezzel kiszakítva, elszakítva magát a modern kor „szennyeződéseitől”, amelyek a nagyvárosi embert up-to-date állapotába kényszerítik bele.

A kötetből továbbá sugárzik egyfajta különös rezignáció, amiből kiolvasható a szerző líra terepén szerzett, birtokolt jártassága. Győrffy korábbi versesköteteiben is megjelent a családi miliő vidékének ábrázolása, amely így vagy úgy, de mindenképp predesztinálta az egyén lehetőségeit, tájékozódását a világban. Mintha a táj, amely az írás anyagát nyújtja, választaná ki a lejegyző szubjektumot és nem fordítva. Ennek szemléltetéséhez kommentár nélkül érdemes idéznem egy szövegrészletet. „Vadludak húznak a mezőre hirtelen leereszkedett ködlepel fölött, csak a hangjukat hallani, és ebben a hangban ismertem magamra. Kagylók írnak saját testükkel a holtág mély iszapjába gyönyörű kalligráfiákat, rövid verseket a fölöttük csillámló víztükörről, és ez volt az a nyelv, amit meg akartam tanulni.” (85.) Ahol magáról a költészetről vall Győrffy, ott ismét egy ellentmondásba botlunk: a költészetre olyan betegségként tekint, amely az egyetlen lehetőség a gyógyulásra.

Milyen kár, hogy ez az egyébként precíz, lakonikus könyv néhol bosszantó módon, hirtelen vált hangnemet, és csap át kultúrmissziós retorikába. Ezeken a szöveghelyeken egészen egyszerűen következetlenül jár el a szerző, vagy az esszé műfajiságából eredő saját vélemény mintha frázisjelleget akarna ölteni. Úgy vélem, az olyan kijelentésekkel még egyet is lehet érteni, hogy egy úton levő magyarhoz komplexusok és traumák kapcsolódnak, ebből kifolyólag azt látja először, hogy mit veszített el. Az viszont már számomra problémássá teszi a szerző gondolatmenetét, ahogy a tenger utáni vágyakozását fejti ki, hiszen épp a Duna mint karakteres, csodált víztömeg megléte, működése szolgáltatja az alkalmas ellenpéldát.

A már-már politikai mantraként felmondott, revizionista ízű szólammal pedig végképp nem tudok dűlőre jutni: vajon mit keres ebben a finom szövésű kötetanyagban egy ilyen ostoba közhely, mint hogy „Ez a szikla tetején álló középkori település sokkal inkább urbs, mint mondjuk Miskolc. A város elsősorban szellem. Kassa, Selmecbánya, Kolozsvár. A mai Magyarország területén nincs igazi város.” (59.) Egészen zavarba ejtően, indokolatlanul bántó sorok ezek. Ahogy mondjuk az erdő csendjét motorjaikkal fölverő, rétet letaposó fiatal suhancok is csak merész képzettársítással hasonlíthatóak démonokhoz, vagy még inkább orosz katonákhoz, akik a közelmúlt folyamán a térségben fiatal lányokat erőszakoltak meg. Amíg nem teremti meg az azonosságot hasonlító és hasonlított között a szerző, addig még mentegethetjük a kamaszos hévvel megírt sorokat, de van, amit már nem lehet: itt sem a metonimikus, sem a metaforikus kapcsolatnak nincsen relevanciája. „A levetett bukósisakok alól előbukkanó fejek is kísértetiesen emlékeztetnek azokra a fotókról ismert, rémisztő vonásokra. Ugyanazt látjuk. (kiemelés tőlem, T. M.) A zaj és a por kavargását az arcok helyén.” (42.) Főleg annak tudatában elfogadhatatlan ez az ítélkező attitűd, hogy a szövegben megkonstruálódó Én számot vet saját, megkérdőjelezhető etikai pozíciójával is (lásd az általa megtalált, de eredeti gazdájának vissza nem szolgáltatott pénztárca bűnbeeséstörténetét).

Másrészt a bibliai vagy keleti motívumok óvatosan épülnek be a szövegekbe, sosem közvetlen módon, az isteni jelenlétről szóló diskurzus motívumokban vagy épp mediális szűrőkön át nyilvánul meg. Ráadásul az összefüggésekre gyakran kérdőmondat formájában mutat rá a szerző; azt gondolom, ilyen pillanatokban éri el ez a kötet a csúcsteljesítményét. „Létezik-e akkora fájdalom, hogy egy fa hosszú évtizedekig őrizze magában, és aztán átadja nekem a régi fájdalmat a zuhogó esőben. Valami összeköt ezzel az ismeretlen, régi nővel mostantól. A fájdalmunk közös.” (25.)

Nem lesz jelen, aki látszani fog. – így a Haza című kötet utolsó mondata. És valóban, mintha akit vagy amit ebben a könyvben nyomon követnénk, az sem a szerzővel, sem a fiktív elbeszélővel, sem egy referenciálisan megfeleltethető börzsönyi, nagymarosi tájjal nem volna azonos. Vagy épp ellenkezőleg: részben mindegyikkel az. Talán az olvasó is eljutott valameddig a keresésben, és az értelmezés során egyre gyakrabban fedezte föl önmagát. Vagy mégsem. De most már tudja, hogy az idegenség, a mindig-másként-máshová szituációja is belakható. Vagy épphogy csak az. Ezen paradoxon után a kötet szinte végig magas színvonalon kutatott. És igazi sikere, hogy a választ nem találta.

Győrffy Ákos: Haza, Magvető, Budapest, 2012.