Hank Moody olyan író, aki – szemben azokkal az elefántcsonttoronyba zárkózott aszkétákkal, akiknek szellentésük sincs, mi folyik a falakon túl – él. Tudja, milyen íze van a whiskynek és a nők combja közének. Csak azt nem tudjuk, hogy Hank mikor ír.
Hatodik évadába érkezett a Californication című amerikai tévésorozat, amelynek főszereplője Hank Moody író, lánykori nevén David Duchovny, akit a középkorúságba eljutott sorozatfüggők az X-akták Mulderjeként ismerhettek meg Dana Scully (Gillian Anderson) különleges ügynök oldalán.
A magyarul találóan Kaliforgia címet viselő Emmy- és Golden Globe-díjas sorozat félórás epizódjainak első öt évada az AXN csatornán volt látható, a legújabb részek pedig ezekben a hetekben peregnek Amerikában. Hogy a honi nézők mikor élvezhetik Hank legújabb kalandjait, egyelőre sejteni sem lehet.
Csak remélhetjük, hogy a széria nem ér véget oly váratlanul és szó nélkül, mint az egyik kalmártévén sugárzott remek sorozat, a Dirty sexy money, mely itthon Édes, drága titkaink címmel futott olyan nevekkel, mint Donald Sutherland, William Baldwin és mások. Míg a Dirty… a New Yorkot kézben tartó felső néhány tucat hatalmasság életébe engedett betekintést, addig Hank sorsán keresztül a Kaliforgiában a felső középosztály hétköznapjait élvezhetjük. Közös mindkét szériában, hogy napjaink neves zenei sztárjait is szerepeltetik. A Darlingok aranyifjúságának partiján feltűnik Justin Timberlake, Hank Moody történeteiben pedig Marilyn Manson, no és Tim Minchin ausztrál énekes is színesíti az író életét, miután a jeles alkotó egy rosszul sikerült találkozón kapott gyomrost követően lehányja annak zongoráját és több ezer dollárt érő kokókészletét.
Minchin egyébként is jól hozza a magától elszállt, de kissé már kiöregedett sztár figuráját: legjobb barátja nehezen megszerzett gitárját féktelen haragjában kis híján széttöri, amikor Hank és barátja, Charlie kis zacskó kokainnal (perui! nem mindegy!) szúrja ki a szemét, pedig Charlie méregdrága öltönyével (is) fizetett érte. Csak Faith menti meg a helyzetet, aki a gitár elhunyt tulajdonosának egykori barátnőjeként ráébreszti a hirtelen haragú rockert a hangszer szinte világörökség-jellegére, s hogy meglehet: esetleg a tokban van elrejtve a perui kokó. S lőn… Úgy kilónyi.
Nem mennénk bele a hatodik évad epizódjainak részletes mesélésébe, részben, mert a hazai nézők még előtte állnak a „műélvezetnek”, másrészt ennek terjedelmi okai is vannak. Annyi mindenesetre látszik, hogy ezúttal is igyekeztek az alkotók a lehető legtöbbet kihozni Hank figurájából, ám az újabb idény nem kis csalódást hozhat a sorozat rajongóinak. Sok bőrt nem lehet már lehúzni a főhősről, a történet kezd ellaposodni, de még mindig jókat derülhetünk a váratlan helyzeteken, a szex, az alkohol és az írói válság között őrlődő Hank és társai hétköznapjain.
A nőfaló főhős életében új fordulatot jelent, amikor családja és szűk baráti köre ráveszi, hogy vonuljon be egy rehabilitációs intézetbe. Bár hagyományos értelemben vett családról ezúttal nemigen beszélhetünk, mert gyermekének anyja, Karen (Natascha McElhone) nem tud együtt élni a megbízhatatlan apával, akiben egyedül serdülőkorba lépett lánya, Becca (Madeleine Martin) lát javítható figurát. A Happy Endings nevű gyönyörű, óceánparti rehabintézetbe vonulásához is ő adja meg a végső lökést: „Húzd ki a fejedet a seggedből és szedd össze magad! Azért, mert már nagyobb vagyok, még nem jelenti azt, hogy nincs szükségem apára…”
Charlie is letépi ingét-pulóverét, hogy megmutassa lőtt sebét: „A golyó útjába álltam érted, öregem. Úgyhogy a legkevesebb, amit megtehetsz, hogy megpróbálsz kigyógyulni…”
Hogy tovább bonyolódjon a helyzet, a rockzenésznek készülő Becca később felhagy a gitározással, apja pedig egy melegbárban értesül arról, hogy lányának aznap este fellépése lesz, de nem zenei vonalon. Hank elmegy a megadott címre, ahol Becca a színpadon épp felolvasást tart készülő regényéből, a büszke apa pedig elhomályosult szemmel közli Karennel, hogy közös gyermekük milyen tehetséges. De ez sem tudja persze meghatni az anyát, akit Hank mindenáron szeretne visszaszerezni.
Az általunk látott legutóbbi epizódban Hank azzal próbál hódítani volt asszonyánál, hogy – talán lánya hatására – újra írni kezd. Látjuk, amint laptop előtt dolgozik, vagy ágyban heverve füzetbe rója a sorokat, de leginkább íróasztalnál gyűrögeti gombóccá a papírlapokat és próbálja szemétkosárba dobálni azokat, persze sikertelenül. Azaz hogy egyszer sikerrel: amikor háttal a kosárnak csont nélkül betalál. Egy internetes oldal így jellemzi a főszereplőt: Hank Moody olyan író, aki jóval gyakrabban veszi elő a nemi szervét, mint a tollát.
Most legalább láttuk Hanket írni is. Vagyis hát próbálkozni…
A sorozat zenéje egyébként remekül eltalált, az alapot Tree Adams és Tyler Bates adja rövid vágásokban. Az ötödik évad részeinek befejező képsorai alatt a Rolling Stones You can’t always get what you want című dalának taktusai hallhatók, miközben Hank a tengerparton száguld nyitott sportkocsijával a kaliforniai naplementében.
A Showtime által gyártott sorozat új, hatodik évadát az egyik internetes portál lelkendezve harangozza be: Hank visszatér, tébolyult második, botrányos harmadik rész, egyszerűen elképesztő és fenomenális, elszabadul a korhatáros pokol stb.
Hogy mennyire megosztja a nézőket a sorozat, arra álljon itt példaként egy másik vélemény. A Sorozatjunkie felteszi a kérdést, vannak-e még rajongók egyáltalán egy ilyen nulla premier után…
A kérdést ki-ki döntse el maga. Én mindenesetre nézem…
Kaliforgia (Californication) – 6. évad, 2013. Rendező: Lou Fusaro. Forgatókönyvíró: Tom Kapinos. Szereplők: David Duchovny, Natascha McElhone, Madeleine Martin, Evan Handler, Pamela Adlon, Tim Minchin, Sarah Wynter, Steve Jones. Gyártó: Showtime (Játékidő: 28 perc, első sugárzás: 2007. augusztus óta).
Számomra borzasztó kiábrándító, ahogy a sorozat írói elképzelik az “írót”, mint figurát, közhelyes, felszínes balfaszként, akinek az égvilágon semmilyen eredeti gondolata nincs, csak némi (évek alatt dögunalmassá aszalódott) reflexszarkazmusa. És itt nem a korábbi századok szellemi örökségeként máig az irodalomtankönyvekben szereplő pátoszos, “az író, mint nagy ember” képpel szembeállítva bosszant Hank figurája, hanem az egész sorozat klisészerű, ötlettelen, közhelyes, öncélúan olcsón poénkodó, tinivígjáték-színvonalú történetvezetésén. A Californication pont olyan sorozat, mint amilyen műveket egy valódi Hank Moody írna, akinek meglehetős egyszerű (ám ugyancsak sokévszázados hagyományokra visszamenő) meggyőződése szerint az irodalom száz százalékosan egyenlő az élménnyel, a jó író az, aki sokat és aktívan “él” a világból. Moody meglehetős egydimenziós viszonyrendszerében a “világ” lényegében a pinával és az alkohollal egyenlő, ami (most túl azon, hogy milyen primitív macsó konnotációkat hoz be), legfeljebb egy felszínes kocsmai beszélgetés értelmezési keretein belül hangozhat szellemes megállapításnak. Nagyjából olyan kidolgozottsági szinten van Hank (és a sorozat) gondolkodási sematizmusa, mint az ilyen olcsón szellemeskedő bölcsességeké, hogy az élet olyan, mint a pelenka, szaros és rövid stb. Félreértés ne essék, a Californication első két-három évada minden (ordító) hibája és primitívsége ellenére üde színfolt volt az észak-amerikai sorozatpalettán, humora (akkor még, eleinte) frissebbnek, szókimondóbbnak hatott, mint a legtöbb sorozaté. Mára azonban egy teljesen kiégett (sőt, gyanús, hogy eleve üres, hagymaember-szerű) figura öncélú seggfejkedéséről szól a sorozat, szándékosan fogalmazok így, mivel Hank valóban a seggfej szótári esete, önző, közben mégis szentimentális, nárcisztikus bunkó, aki saját magára irányuló zsenikomplexusát (a zseninek mindent lehet közvetlen ismerősei és a társadalom rovására is, hiszen mindenre bocsánat és felmentés vélt zsenialitása) egyre átlátszóbb, kiszámíthatóbb, egyre kevésbé szellemes szarkasztikus futamokkal és erőltetett öniróniával kompenzálja. A sorozat karakterei kidolgozatlanok, egydimenziósak, alapvetően a legolcsóbb és egyszerűbb szituációs humor különböző helyzeteinek megteremtésére szolgálnak. Charlie, az ügynök figurája pl. legalább annyira bosszantó, mint Hanké, ketten (mindenfajta reflexió vagy változtatás nélkül) a snájdig főhős és köpcös segítőtársa archetípusára épülnek. Ennek szemléltetésére kb bármely közös jelenetük megfelelne, de hogy messzebb ne menjek, itt van az épp futó évad (amúgy is nevetségesen gyengén felskiccelt) “zuhan a repülő”-jelenete, ahol (a már emlegetett, erősen hímsoviniszta, macsóközpontú szemléletből fakadóan) míg Hank a tökéletesként beállított, önjelölt (és főállású) múzsa oldalán tűrte (természetesen, naná, hogy) hősiesen és férfiasan a halál “fenyegető közelségét”, addig Runkle a legalantasabbként és visszataszítóbbként ábrázolt, folyton részeg (emiatt, ahogy arra a sorozat is folyamatosan, finoman utal, higiéniailag sem túl kívánatos), félbolond rocksztárözveggyel közösülve, közben pedig férfiatlanul, nyüszítve, sírva rettegve “vészelte át” az életveszélyt. Adott tehát a minden téren tökéletes, testileg minden egyes nőt amolyan modern casanova-képpen vonzó, művelt(nek), szellemes(nek), adott pillanatban érzékenylelkű(nek beállított, valójában inkább az amerikai giccssémákat sablonszerűen felböfögő) modern szőke herceg, Hank Moody, akinek egyetlen negatív vonása, hogy saját (nem meggyőző hitelességgel bemutatott, de a sorozat univerzumában sosem megkérdőjelezett, reflektálatlanul hagyott) zseniális tehetségével és ebből fakadóan (?!) kicsapongó természetével nem bír, másrészt pedig az alcsony, kövérkés, kopasz (epizódról epizódra rendszeresen erőteljesen hangsúlyozottan) átlag alatti méretű pénisszel bíró, gyáva, jellemtelen, félénk, kívül-belül ellenszenves, de Hank szánalommal vegyes gyámolítását élvező és így a nézők rokonszenvére is igényt tartó komplementer-figura, mint kvázi udvari bolond, Charlier. Most akkor arról már kár is külön beszélni, hogy az egyes évadok átívelő történetei hogyan eveztek el egyre inkább a realitástól a totális idiotizmusig, hogy az adott évadok vendégszereplői, az előzőben az öntörvényű repper és mellette érzelmileg elhanyagolt, de azért nemeslelkű babája, valamint jelen évadban a minden eddigi hülyeséghalmazt alulmúló rocksztár-történet és plusz szereplőgárda milyen primitív sztereotípiákra épülnek és a populáris irodalomból, de leginkább az MTV-szintű aljabulvár mádiafelületek különböző műsoraiból ismert, ezerszer lerágott és olcsó kliséket próbálnak újként és szellemesként eladni. Azért nehéz arról írni, hogy a jelenlegi sorozatmezőnynek miért éppen a valaha szép reményekkel induló Californication a legesleggyengébb versenyzője, mert olyan sok sebből vérzik (mi több, üszkösödik), hogy már csak a felsorolás is, nemhogy az érvelés lényegében végtelen hosszú lenne. Elképesztően szomorú ezzel szembesülni. Csak ennyit szerettem volna hozzáfűzni, elnézést, ha offtopic és (nyilván) túl hosszú volt a megjegyzés.
Hát, igen, a Californication induláskor nagyon nagy szám volt, ahogy a többi Showtime-sorozat is: Dexter, Weeds, többek szerint az L word is de a jó ötletekből egyszerűen túl sok bőrt akarnak lehúzni – nincs bennük 2-3 évednál több egyszerűen, mégis erőltetik.
A Showtime-os sorozatok mind extrém helyzetekre, polgárpukkasztásra játszanak, ezeket nem lehet a végtelenségig variálni, míg pl. egy Scrubs vagy How I met Your mother működik hosszútávon ezek nem.
De persze agyzsibbasztásnak, hűségből még nézem, de szerintem ez lesz az utolsó évad, aminek esélyt adtam.
Aztán jön az új Trónok Harca, és Bates Motel is lehet, hogy jó lesz a pilot alapján.