Az első igazán tavaszias napon Londonban még egy olyan elfoglalt üzletember, mint Dean Taylor befektetési tanácsadó is szakít időt arra, hogy járjon egyet kora reggel a város napfényben fürdő utcáin. Ezért acélszürke zakójához a kedvenc fekete körömcipőjébe bújik, majd ütemes kopogással elindul a City irányába.
Az öltönyben, magassarkúban sétálgató férfi meghökkentő képe ugyan épp Franck Allais Subverting the City kiállításának egyik megkreált darabja, de a női ruhákat elhódító férfiak a valóságban is léteznek, s jelzik a nemek szerepének lassú, de biztos felcserélődését a divatban is. Lássuk tehát, ki viseli a nadrágot – akár képletesen, akár de facto!
A változás megértéséhez egészen az első világháborúig kell visszamennünk, amikor megindult a konvencionális férfi-női szerepek átértékelődése. A gazdasági és a közélet aktív résztvevőjeként a háztartásvezetésből kitört nők nem kívántak lemondani frissen megízlelt szabadságukról, így a szoknyánál jóval praktikusabb nadrág lassan, de biztosan beszivárgott a mindennapokba.
A bloomerek, vagyis hosszú szárú, buggyos melegítőnadrágok – amelyeket Amelia Jenks Bloomer korát jóval megelőzve már az 1890-es években propagált – váltották fel a sportszoknyát és ruhát. Nappali és esti öltözékként a nadrágkosztüm, a nadrágszoknya és az overall törte meg a ruha egyeduralmát, de a férfihatalom szimbólumát, a nadrágot viselő nő még a harmincas években is felháborodást keltett. Marlene Dietrich jellegzetesen bő szárú nadrágját (amelynek viseléséhez egyfajta attitűd szükségeltetett) végül az ötvenes évek megállíthatatlan capri-őrülete váltotta fel, és tette teljes jogú női viseletté a nadrágot. Az uniszexnek mondható farmernadrág elterjedésével pedig már szinte elmosódtak a nemek közti határok: a hetvenes évek hippidivatjában a klumpás, hosszú hajú virággyerekek szinte megkülönböztethetetlenek, ahogyan a mai fiatalok is egyforma szűk szárú jeans-ben feszítenek.
A férfiak mindeközben hordhatták ugyanazokat a hosszúnadrágokat, ingeket, zakókat, nyakkendőket, amely ruhadarab típusokat már a dédapáik is viseltek. Részint ez az egyhangúság szolgál magyarázatul a női ruhák iránt fellángoló lelkesedésre, hiszen a férfiak csak visszahódítják azt, ami eredetileg is az övék volt, magyarázza a New York Times egyik, női cipőket viselő heteroszexuális férfiakról szóló cikkében. Tény, hogy a középkorban magas sarkakat csak a kiváltságos urak viselhettek, de a visszahódítás-elmélet csak egy gyenge álca a valódi indokra: a férfiak egyenjogúsítási mozgalmára.
Igen, a melltartóégető feministák és öntudatukra ébredt lányaik úgy fest, a férfiak fölé nőttek, s az erősebb nem szorul támogatásra. Gondoljunk csak a nyolcvanas évek nyugati, erős kezű női menedzsereire és üzletvezetőire, akik férfias szabású, válltömött angol blézereikben a hagyományosan férfiakhoz kötődő területeket vették be sikeresen (míg ugyanekkor a vasfüggöny másik oldalán egy-két szövőnőt ültettek be muszájból a parlamentbe). A maszkulinizálódó, erősödő vasladyk mellett a férfiak háttérbe szorultak. Ez a lassú, de biztos változás biológiai szempontból is érdekes: Elisabeth Carlsen és kutatótársai 1992-ben bizonyították, hogy az elmúlt ötven évben a férfiak tesztoszteronszintje, és ezzel párhuzamosan, spermaszáma is folyamatosan csökken. Az egyre értéktelenebb örökítőanyaggal rendelkező, férfias jellegüktől fokozatosan megfosztott, egyszóval demaszkulinizálódó férfiakkal szemben az erős nők azok, akik egyre nagyobb hatalmat követelnek – és szereznek – maguknak. De vajon milyen áron?
Bizony, ezért a hatalomért meg kell fizetni, a munkaerőpiacon férfiakkal viaskodó nők ugyanis saját nemi jellegüket és szerepüket igyekeznek háttérbe szorítani. Egy mai női vezető nem idomaival akar érvényesülni, rubensi kerekdedség helyett szikár, karcsú, vagyis olyan testalkatot preferál, amelytől idegen a termékenység gondolata. Ez csak kompetensebbnek, vagyis férfiakkal egyenlőnek mutatja őt munkáltatói előtt. A willendorfi ősanya a jelenkor gyermektelen, szingli, sovány, minden helyzetben tökéletes nőivel fel sem vehetné a harcot. Ennek megfelelően a mai nők testképe és az általánosan elfogadott ideál is változik. Martin Voracek és Maryanne Fisher 2002-ben publikált tanulmánya jól bizonyítja, hogy az elmúlt száz évben a mell- és csípőméret arányai folyamatosan változnak, vagyis az androgünitás-index emelkedik napjainkban, a fiús lányok térhódítását mutatva.
Ez a testi átalakulás a napjaink közízlését, vágyképeit legjobban szintetizáló és manipuláló tendenciákban a legszembetűnőbb: trendi a metroszexuális, sikkes az androgün külső. A mai lányszobák falain Leonardo di Caprio arcába hulló fürtjei alól küld lángoló pillantásokat, mellette Zac Efron bájolog ezerwattos mosollyal és elenyésző arcszőrzettel, impozánsan izmosnak nem mondható alakjával. Ezek a tiniidolok harminc-negyven éve még a keménykötésű Clark Gable, vagy az “igazi férfi” Roger Moore képében manifesztálódtak volna. És egy pillantás eme posztmodern Adoniszok női alakmására: az őrjítő Norma Jean, vagyis Marilyn Monroe nőiességtől duzzadó, párnás alakja helyett most a csontsovány, kemény csajt alakító Angelina Jolie-ért vagy a kisportolt testű Cameron Diazért dobbannak a férfiszívek.
Elég fellapoznunk egy divatmagazint, ha a lányszobák fala nem lenne eléggé mérvadó: minden kisfiúsan vadóc modell „ősanyja”, Twiggy előbb Kate Moss alakjában tér vissza a kilencvenes évek elején, mostanában pedig Andrej Pejić képében kísért. Utóbbi világelsőként a 2011-es párizsi divathetek alatt mind női, mind férfi kollekciókat is bemutatott, ráadásul XY-kromoszómásként bekerült a világ legjobb nőinek toplistájába – ez azért sokat elárul a mai kor ízléséről! Ricardo Tisci múzsája, a brazil Lea T is férfiú volna, még ha egzotikusan lágy, nőies vonásaira pillantva ezt nem is gondolnánk. Az ellenpólus Erika Linder, aki első nőként került egy ügynökségénél a férfimodellek listájára. A karakteres, csontos arcú huszonéves lányt azóta számtalan férfiszerepben láthattuk viszont.
És amíg például Marc Jacobs amerikai designer évek óta kísérletezik miniszoknyákkal pour homme kollekcióiban, talán nem is szúrja annyira a szemet, ha egy férfibőrbe bújt nőn látjuk a kérdéses darabokat. De amikor a trendekre igen érzékeny Kanye West hiphopsztár – jelenkorunk popkultúrájának talán legélesebb tükre – áll a Madison Square Garden színpadán a nagy hírű Givenchy divatház 2012-es tavaszi-nyári kínálatából választott férfiszoknyában, akkor ideje nyugtáznunk a változást. Úgy tűnik, a mellszőrt – már ha valakin maradt egyáltalán – ideje magas sarkakra és szoknyára cserélnie férfiúinknak!
Felhasznált irodalom:
Carlsen et al. Evidence For Decreasing Quality of Semen During Past 50 Years. BMJ, 1992 Sept 12.
Romano, Tricia, A Tall Tale, but True: Men in Heels. The New York Times, 2011 Oct 14.
Szendi Gábor, A nő élete – Mit hoz a jövő? Jaffa, 2012.
Szó mi szó, a társadalmi folyamatot nem mosnám össze a fáradt homoszexuálisok divatferdüléseivel.
Nándi, ne gondolt, hogy a nadrágtól és lapos cipőtől lesz valaki férfi. A nők nagyjából már mindent elloptak a férfi ruházatból, amit lehetett, s még csak vissza se engedik venni, ami a mienk volt..
Nandi szuper!
… mindenki igyekszik vhogy megelni …
Teljesen igazad van.
Csinos szerző. Róla esetleg néhány fotót nem közölne a portál? Kiváncsi lennék, ő milyen divatot követ.