Nyomja meg az Enter billentyűt a kereséshez!

Amerikai álmodók

A nagy Gatsby (The Great Gatsby)

Hosszú várakozás után érkezett meg Baz Luhrmann legújabb alkotása a mozikba, hiszen elsőként 2008-ban értesülhetett róla a közönség, hogy ötödjére is filmadaptáció készül F. Scott Fitzgerald mesterművéből, A nagy Gatsbyből. Ám aki ismeri Luhrmann munkásságát, jó előre tudhatta: ezúttal nem éppen hagyományos átirattal lesz dolgunk. A végeredmény valóban magán viseli az ausztrál rendező stílusjegyeit.

 Elnézve kritikai fogadtatását, Luhrmann víziója máris megosztotta a közvéleményt, és a negatív kritikák zöme A nagy Gatsbynek is leginkább azt rója fel, amit minden Luhrmann-film kapcsán nehezményeztek korábban: nevezetesen, hogy a túlzó vizualitás a történetmesélés rovására megy. Ám ha így van, akkor miért nyúl Luhrmann olyan előszeretettel a legismertebb történetekhez, legyen szó Rómeó és Júlia románcáról, vagy jelen esetben Fitzgerald klasszikusáról? Továbbá miért mondja Hugh Jackman az Ausztrália egyik fontos jelenetében, hogy „az egyetlen dolog, amit az ember valóban birtokol, a saját története”?


Luhrmann rendezői stílusát elsősorban a túlzás jellemzi, és ennek megfelelően az elmesélt történetek kellően epikusak – vagy ha nem lennének azok, ő azzá teszi őket –, ami egyértelműen kiderült már legelső filmjéből is. Az 1992-es Kötelező táncok valóságos látványorgiává varázsolt egy kisvárosi táncversenyt, és ezzel bevezetett minket a hosszú évek alatt kiteljesedő luhrmanni univerzumba: a felfokozott érzelmek és grandiózus díszletek világába, ahol történet és látvány eggyé válik, és a szereplők önparódiába hajló színpadiassággal álmodnak maguk köré egy végletekig zsúfolt, szemérmetlenül túlszínezett giccsfesztivált, mely helyet tud adni saját magukról kialakított mítoszaiknak. Luhrmann látásmódja minden szerelmet shakespeare-i magasságokba emel, és minden szerelmesből tragikus hőst farag. Ennek megfelelően nagyon érdekes – és egészen önreflexív – választás volt a rendező részéről Fitzgerald tanmeséjét venni a legújabb film alapjául, mely egy olyan szereplőt állít a középpontba, akinek alakja – különböző identitások között mozogva – folyamatos feszültségben áll az önmagáról felépített mítosszal.


Fitzgerald történetében Gatsby az egyetlen valóban sokrétű szereplő, hiszen a közeg, amelybe bekerül, sekélyes tucatbábokat termel ki magából. A rongyrázó gazdagok világa ez, a dübörgő ’20-as évek ész nélkül költekező, érzelemszegény és kiüresedett fogyasztói társadalma, amely ugyanakkor lehetővé teszi az úgynevezett self-made man felemelkedését, megteremtve ezzel a Gatsby által fémjelzett, saját erejéből boldoguló amerikai ember mítoszát. A Jazz-korszak idején Amerikát különösen vonzóvá tette ez a társadalmi mobilitás, mely oly elképzelhetetlen volt Európában, valamint fogalommá vált az amerikai álom ideája, amit Gatsby is fáradhatatlanul kerget a regény hasábjain, hogy aztán az illúziók rabságában vergődve saját reményei áldozatává váljon. „Üldözők vannak csak és üldözöttek, buzgók és elfáradtak” – írja Fitzgerald, így Gatsby figurája is akkor avanzsál tragikus hőssé, amikor nincs mit üldöznie tovább. Bűnözéssel gazdagodik meg, ám ő marad az egyedüli tiszta ember a bűnösök között, mert minden, amit tesz, azt egy reményért, egy álomért, egy vízióért teszi, egy nőért.


Figyelemreméltó a filmben Gatsby figurája, ami egyértelműen Leonardo DiCaprio kifogástalan alakításának köszönhető. Gyakran felmerült már a kérdés, miért nem tudhatjuk még DiCapriót az Oscar-díjas filmszínészek között, és A nagy Gatsbyt látva még inkább csodálkozhatunk. DiCaprio tökéletes hitelességgel jeleníti meg mind a hetyke, nagyvilági, milliomos Gatsbyt, mind az annak lelke mélyén megbúvó reményteljes, ügyetlenkedő, szerelmes fiatalembert, játéka pedig remekül idomul Luhrmann stílusához is: a rendező karakterkezelésének ugyanis megvan az az érdekes tulajdonsága, hogy parodisztikus túlzással megrajzolt szereplőit időnként lerántja a színpadról, megmutatva esendő, emberi mivoltukat. A nagy Gatsby esetében Luhrmann többször mélyíti el figuráit egy-egy váratlan pillanatban, Daisy Buchanan karaktere például meglepő dimenziókkal bővül Carey Mulligan alakításában, aki szofisztikált arcrezdüléseivel túlmutat a gyenge akaratú és üres szívű, ám bájos kislány egyszerűségén. Többen felrótták, hogy Mulligan választásakor félrenyúlt a casting, Daisy szerepének mélyítése azonban minden bizonnyal tudatos interpretációs döntés volt. A regényben Gatsby úgy jellemzi Daisyt, hogy „tele van a hangja pénzzel”, és az olvasó nehezen látja hús-vér figurának őt, hiszen karaktere minden tekintetben az amerikai álom megtestesülésének tűnik. A gazdagság és siker ígérete lengi körbe, miközben Gatsby szüntelenül felhívja a figyelmet a lényéből áradó tisztaságra, mely valójában csak a mindig fehérbe öltözött, angyali arcú lány megtévesztő külleméből fakad. Mulligan Daisyje több egy illúziónál, és hozzá hasonlóan gazdagodik Nick szerepe is, aki bár megmarad kívülálló narrátornak, érdekes kerettörténetbe helyeződik, mellyel közelebb kerül a közönséghez is.

Luhrmann kiragadta a figurákat a regényből, és új értelmezést adott nekik, miközben az eredeti szöveget is tiszteletben tartotta. A karakterkezelés mellett ugyanilyen közelítés-távolítás, a régi és az új között megteremtett koherencia fedezhető fel a filmzenében is, ami a Luhrmann filmeknek mindig is erőssége volt, s most sincs ez másképp. A tradicionális jazz dallamokat hip-hoppal keverő muzsika kétségtelenül rengeteget ad a film élvezhetőségéhez, emellett gyönyörűen harmonizál a két idő közt megrekedt Gatsby történetével, aki kizárólag múltbéli emlékeinek újrateremtésére alapozza fényes jövőjét.


A nagy Gatsby
hosszú játékideje ellenére mindvégig egyenletesen érdekes marad, bár kétségkívül időbe telik, amíg rátalálunk a szereplőkre a túlburjánzó díszletek között. Aki nem kedveli Luhrmann stílusát, bizonyára nem fogja szívlelni az általa teremtett CGI-New Yorkot sem, azonban a Fitzgerald által bemutatott társadalom világa a regényben is annyira túlzó és grandiózus, hogy esszenciálisan kelti életre ez az őrülten tobzódó, irreálisan színpompás mesevilág, amit csak még magasabb szintre emel a 3D-hatás. Ahogy azonban haladunk előre a történetben és a szereplők közötti interakciók komolyabbá válnak, úgy gyengül a teatralitás hatása is, fogynak a színek, és erőteljesebbé válnak a karakterek. Akit megrémisztett öt évvel ezelőtt a mindvégig epikus szinten mozgó Ausztrália, az ebben a filmben jóval igazoltabbnak érezheti Luhrmann túlzásait, ugyanis mondjanak bármit a kritikák, a rendező nagyon is szem előtt tartja történeteinek kibontakozását és tempóját. Emellett valahányszor adaptációval dolgozik, nagy tisztelettel kezeli az eredeti szöveget, elég csak a Rómeó + Júliára gondolnunk, mely shakespeare-i nyelven szólaltatta meg a 20. századi szereplőket, A nagy Gatsby pedig egyenesen felvési Fitzgerald szavait a vászonra, miközben a betűk maguk is dekorációs eszközzé válnak. Ezért említettem korábban, hogy Luhrmann alkotásaiban látvány és történet eggyé olvad, így tehát szó sincs öncélú vizualitásról, mely a nevetségességig fokozva belefulladna abba a meghökkentő giccsbe, amit eddig leginkább a Moulin Rouge!-ban tudott kibontakoztatni Luhrmann. Az elsöprő látványvilág sohasem fojtja el a mesélő szavát, inkább elképesztő energiájú illusztrációkkal gyarapítja történetét.

A nagy Gatsby egy emberről szól, aki olyan illúziókat kergetve éli tragikus futású életét, amelyeknek a valóság – természeténél fogva – képtelen eleget tenni. A zöld fény, mely a kikötő végében világít Daisyék házához közel, Gatsby számára mágikus jelentőséggel bír, ám amikor maga mellett tudhatja Daisyt, a fény elveszíti varázsát, és hasonlóképp történik ez az összes bűvös tárggyal, amit Gatsby a lányhoz köt. Ilyenformán megint csak arra a következtetésre jutunk, hogy Luhrmann saját alkotói attitűdjére reflektál Fitzgerald regényének adaptálásával, hiszen ő is a végletekig nagyítja fel szereplőit, hogy aztán a valóság tragédiájába taszítsa őket. Ahogy az Ausztráliában halljuk, a történetünk az egyetlen valódi érték, ezért utasítja orvosa Nick Carrawayt, hogy írja meg Gatsby történetét, holott ilyesmiről a regényben nem esik szó, és ezért kérleli a Moulin Rouge!-ban Nicole Kidman figurája Ewan McGregort, hogy halála után írja meg közös történetüket, aminek a férfi eleget is tesz. Bár Luhrmann tobzódik a nagyszabású képekben, és musicallé változtatja szereplői életét, végül mégis a történet az, aminek túl kell élnie mindent, az írás aktusa és realitása teszi megélhetővé a lejegyzett álomvilágot, hiszen az életünk általunk teremtett bűvös tárgyakkal van tele, emlékeink sokrétűek és túlburjánzók, és mesélnünk kell az utunkról ahhoz, hogy az valóban színessé, tartalmassá, értékessé és élhetővé váljon.

A nagy Gatsby (The Great Gatsby), 2013. Rendezte: Baz Luhrmann. Írta: Baz Luhrmann és Craig Pearce (F. Scott Fitzgerald regényéből). Szereplők: Leonardo DiCaprio, Tobey Maguire, Carey Mulligan, Joel Edgerton, Isla Fisher. Forgalmazza az InterCom.

Hozzászólások

A hozzászólások le lettek zárva.