Hagyományteremtő céllal indított fesztivál kínált színházi, irodalmi és zenei programokat Miskolcon áprilisban. A Határtalan Napokon három határon túli város, Kassa, Szabadka és Marosvásárhely művészei léptek fel. A három nap folyamán egymásra torlódtak a produkciók, a nézők így egy-egy terület kiválasztására kényszerültek. Én főként a színházi, s egy kicsit az irodalmi eseményeken vettem részt.
A Miskolci Nemzeti Színház igazgatóhelyettese, Béres Attila által összeállított program a határontúliság szempontjából tematikusnak számít, ám egyéb szervezési koncepciót nehéz lenne találni – már ami a színházi előadásokat illeti. Egy néhány napos fesztivál alapján általános érvényű következtetést egyébként is lehetetlen levonni, az viszont bizonyos, hogy az előadások között akadtak magas színvonalúak és kevéssé sikerültek egyaránt. Annyi talán mégis elmondható, hogy a meghívott színházak egyike sem ódzkodott nézői elé tárni a színházi masinéria működését. A technikai elemek felbukkanása, a „kulisszák mögötti” mozzanatok „kulisszák elé” állítása több esetben előfordult, megtervezett, előadásokba épített gesztussá lett, ami a nézői pozíció tudatossá tételét és a fikciós játékban való részvétel cinkosságát segítette elő.
Az első napra a Kassai Thália Színház érkezett két előadással. A Böszörményi Gyula szép sikerű ifjúsági regényéből Lakatos Róbert és Müller Péter Sziámi közreműködésével készített Gergő és az álomfogó népmesei motívumokat, így vagy úgy értelmezett hagyományőrző igyekezetet és modern technikai elemeket összegyúró mesemusical. Az egymásról tudomást sem vevő minőségek saját igazukat bizonygatják az előadásban; a jelmezek és a díszletek elütő színe, anyaga, különböző világokat megidéző alakzatai feloldhatatlan, az értelmezésnek ellenálló diszkrepanciát okoznak.
Gergő, a 12 éves nagyvárosi srác burokban született, ami a táltosok erejének birtoklását jelzi. Sokat számítógépezik, rémálmai vannak, mostohaapával és mostohatestvérrel kiegészült családjában kifejezetten rosszul érzi magát. Kende főtáltos pedig aggódik a táltosok sorsa miatt (ez az ellenük leselkedő gonosz technikai vívmányok és a fogyasztói társadalom rendszerének formájában jelenik meg), ezért meghívja az utolsó reményt megtestesítő Gergőt és családját a Révülők Találkozójára. A fesztiválhoz hasonló összejövetelen a főgonosz, oldalán egy álomfogóval meg akarja ölni a fiút, ám az hősiesen helytáll, s megmenti a révülők világát.
A különböző színhelyeket maguk a színészek rendezik át, s mivel többségük két-három figura bőrébe is belebújik, nem ritkán két szerep közötti átöltözés közepén tartva pakolásznak – felismerhetővé téve így az átváltozások folyamatát. A kalandok sorozata könnyen beágyazhatóvá teszi a dalbetéteket, a legsikerültebb rész mégsem a Rák Viktória kiemelkedő muzikális adottságainak köszönhető zenés szakasz, hanem egy játékfigura árverése, amibe a gonosz varázslat alatt álló sámán (Lax Judit) ügyesen bevonja a nézőtéren ülő gyerekeket is.
A kassaiak másik előadása nem csupán láttatni engedi a színházi mechanizmusokat, hanem egyenesen azokra épít. Bengt Ahlfors vígjátéka egy vidéki színház életébe enged bepillantást, ahol a társulat fiatal művészeti vezetője/rendezőnője egy kortárs, még teljesen el sem készült színdarabot igyekszik színpadra vinni. A Színházkomédia a produkcióhoz hozzájárulók gyengéit mutatja meg: a kritikus nem elég nyitott vagy hozzáértő, a közönség egy része ódivatú, a színházi igazgatótanács nem olvassa és nem nézi a saját intézményében játszott darabok szövegeit és előadásait, a szerényen honorált színész fizetését reklámokkal (Mr. Prosztata) egészíti ki, a kotnyeles ügyelő folyton-folyvást a faluszínházban szerzett színészi tapasztalatairól értekezik, a színésznők hisztiznek, és még sorolhatnánk.
A közönség jókat derülhet a színházi próbafolyamat közben előkerülő, általános emberi viselkedésformákból eredő nehézségeken és kicsinyességeken, amelyeken eddig talán még el sem gondolkozott. Linda Molin kiöregedett primadonna és Lotta, a súgásra kényszerülő színésznő szerepét két-két színész kapja, s ez a szerepkettőzés végig izgalmas és figyelemreméltó megoldásokra kényszeríti a négy színésznőt (Rák Viktória, Varga Lívia, Szabadi Emőke, Szoták Andrea), akik a szerepükből „kilépve” értetlenkednek feladatukat illetően a majdnem teljesen elsötétített színpadon. A színház a színházban helyzetből való kikacsintgatás szórakoztató játékot eredményez, ám a Czajlik József rendezte, inkább formai érdekességekre építő előadás nem mélyül el, kissé repetitívvé válik, így az elnyújtott játékidő végén nem tud eléggé hatásos sem lenni.
A második napon a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház két, a fesztivál szélső pontjait képviselő alkotását nézhette meg a közönség. Gáspárik Attila a közönséghez fordulva, közvetlen gesztussal magyarázta el felolvasószínházának koncepcióját: Marosvásárhely 1953-59 közötti időszakát szeretné felidézni egy 16 évesen az orvosi egyetemre kerülő lány segítségével. Az 50-es években az értelmiségi réteg gyors lecserélése érdekében hozott rendeletnek hála – korkedvezménnyel – egy újonnan kialakított egyetemre került Lilike „valós személy”, szüleihez küldött leveleitől megihletődve Kenéz Ferenc írt terjedelmes költeményt Lilike medika leveleiből címmel. Gáspárik Attila egy felolvasószínházhoz mérten meglepő részletességgel berendezett, két kivetítővel felszerelt térben egy asztalhoz ülve, tartalmi vagy stiláris változtatások nélkül, teljes hosszában olvassa fel a naplószerű szöveget. A mackófelsőben, kissé élveteg hangon előadott produkció helyenként bizarrul hat, főként Gáspárik huncutkodó pillantásai és feltűnő intonációi esetén, mikor a kamaszlány hangját, érzelmeit igyekszik utánozni.
A szöveg egyrészt érdekes kordokumentum, elvégre feszültséget hordoznak magukban az olyan pillanatok, mint amikor a marxizmus vizsgán a református lelkész lányának az Isten nemlétét kell bizonyítania. Ugyanakkor a szöveg erősen fikciós is, szerkesztettségét hangsúlyozza a versszakok végi, ismétlődő refrén, illetve egyes, a költő ízlésének megfelelő, a rímek helyre kerülésének érdekében tett igyekvésekről tanúskodó szakaszok – furcsa, hogy egy tinédzser lány a bordalokat hiányolja a fizika és kémia órákról, illetve hogy az anatómia órát „vivát” felkiáltással ünnepli. Az alapvető probléma a vers felolvasása és a színházi tér, színházi körülmények ügyetlen összemosása. A vers egyszemélyes, egy órán keresztül történő felolvasása és a Vásárhelyen készült fotók kivetítése nem kap színházi, színházszerű minőséget attól, hogy az egymásra következő éveket Ila Gábor zenei megoldásai választják el egymástól (mechanikusan), s hogy a produkció elején, majd végén egyet-egyet éneklő Horváth Kriszta bakancsban és zöld kabátban maga elé meredve ül a színpadon („hogy jobban el tudjuk képzelni Lilikét”).
Este a már korábban is sokszor és sok helyen bizonyított, a fesztivál tulajdonképpeni húzóelőadásának tekinthető Bányavirág kerül színpadra. Székely Csaba drámaszövege egy székelyföldi jelenségen, az öngyilkosságok kiugróan magas számán, annak okain gondolkodtat el. Vajda Iván a bánya bezárása óta munkanélküli – akárcsak a község lakosságának nagy része –, s beteg édesapját ápolja már hosszú ideje. A helyi orvos, a féltestvére, Ilonka, a szomszéd és neje mind elvágyódnak a lehetőségekből kifogyott, a férfiak általánossá vált iváskényszerétől pálinkagőzös helyről, ám a közös elvágyódás nem vezet messzire: ideig-óráig tartó elhatározásokig, vagy éppen az öngyilkosságig. A külső szem, a TV, az újságírók előtt magukat gyorsan hagyományőrző viseletbe vágó székelyek (ön)ironikus egyszerűséggel nyilatkoznak – csupán elképzelt, a mikrofon meg a képernyő másik oldaláról elvárt – boldogságukról.
A reménytelenséggel, alkohollal és halállal küzdő szereplők története nem eredményez komor, megrendítő történetet és előadást, amiben nagy szerepe van az író fekete humorának, illetve a színészek helyzetkomikumot kihasználó játékának. Sebestyén Aba rendezésének kulcsa, hogy a puritánnak tűnő, mégis fordulatos szöveget találó ritmussal teszi színpadra. A több mint kétórás előadás egymásnak feszülő energiák elfojtott forrongásainak és kitöréseinek hullámzásából áll. Mintha a felgyülemlett erők szaggatott ritmusban taszítanának egyet-egyet egymáson és az időn, ám mégis minden egy helyben marad. A mondatra, szóra kiszámított mozdulatok, indulatok és elhajlások között gyakoriak a némajátékok, így az előadás elemelődik a realista megjelenítéstől, sűrűvé és mégis szórakoztatóvá válik.
A zárónapon Marosvásárhelyről a szintén díjat nyert, Sorin Militaru rendezte A makrancos hölgy avagy a hárpia megzabolázása és a Szabadkai Kosztolányi Dezső Színház előadása egy időpontban volt megtekinthető – én az utóbbit választottam. A Dogs and drugs alcíme szerint „egy előadás, amit kamaszkorában sem szeretett volna kihagyni”. A tabudöntögetőnek ugyan nem mondható, de a kevésbé edzett közönséget próbára tévő produkció egymástól független jelenetek laza sorozata. A családi beszélgetéseken vagy nyilvános helyen ritkán előforduló témakörök kötik össze az egyes szakaszokat: családon belüli erőszak, drogok és szexuális diszkrimináció. Urbán András igyekezett nem didaktikus módon hozzányúlni a kényes témákhoz, inkább az ezeket a jelenségeket gyakran kísérő erőszakosságot, harsányságot, kíméletlenséget hagyja dolgozni úgy, hogy semmiféle ítéletet vagy megoldási lehetőséget nem kínál.
A folyadékokban, hányásban, porokban fetrengő színészek saját nevükön szólítják egymást, így személyessé teszik a megtörtént eseményeken alapuló jeleneteket, a fikciós nevek mellőzése sérülékenyebbé teszi színpadra lépő személyiségüket is. Az egymást váltó jelenetek között szóródó fényben jól látható helyen – a színpad oldalán – történő átöltözés viszont ellenpontozza a felfokozott személyességet: a ruhacserék és a szerepcserék megmutatása az előadás fikciós voltát hangsúlyozza. A jelenetek hol kimondottan agresszívak, s gyors hatáskeltés a céljuk (például a nyak szíjjal való elszorítása egy megfelelő ér megtalálása érdekében), hol hosszabbak és olykor humorosak, ironikusak (a statikavizsgára készülő srác otthoni „drógatesztje”, vagy a diáklányhoz vonzódó tanárnéni által levezényelt iskolai óra). A játszók (Béres Márta, Mészáros Árpád, Mészáros Gábor, Mezei Kinga, Mikes Imre Elek, Pletl Zoltán) mindegyike megközelítőleg egyenlő szerepet és időt kap a színpadon, s a másfél órás előadás a lehetséges témavariációk végtelennek tűnő felsorolásai folytán (talán szándékosan) hosszúra nyúlik; elcsigázva jutunk el a ruhatárig.
Az irodalmi estek üdítő órákat nyújtottak a Játékszínbe ellátogatóknak – az általam meghallgatott két felolvasóest hangulatában és invenciózus megoldásaiban sokszor a színházi előadások fölé emelkedtek. A felvidéki irodalmat képviselő szerzőket Mizser Attila moderálta (saját művei felolvasásával). N. Tóth Anikótól egy hosszabb lélegzetű, aprólékos és érzékletes leírásokban gazdag novellát hallhattunk. Csehy Zoltán pedig arra hozott néhány sikamlós és humoros példát, hogy Janus Pannonius hogyan verselne ma, majd Puccini szövegei apropóján készült költeményeket és minimális eszközökkel maximális hatást elérni kívánó „triviál költészet” jegyében készült darabokat ismerhettünk meg. Németh Zoltán az állatvilághoz fűződő elmélkedéseit, „defektusait” osztotta meg a közönséggel: az állatok osztályba sorolására és különleges elnevezéseire való rácsodálkozásának adott hangot, illetve különböző állatokkal tervezett, de meghiúsult házasulási kísérleteiről számolt be versbe szedve.
A marosvásárhelyi Látó estjén Kovács András Ferenc röviden bemutatta a szépirodalmi folyóirat öt szerkesztőjét, majd szövegolvasások következtek. Vida Gábor egy történetről mesélt, amelyet nem sikerült megírni, majd egy a lábait elvesztő, ám rendkívüli kézi erővel rendelkező figuráról olvasott, Demény Péter pedig egy névrokonával közösen tervezett operaírása közben született ciklusából szemezgetett. KAF szójátékokban gazdag verseit hol teljes odaadással szavalta, hol énekelte, Szabó Róbert Csaba egy kényes témával foglalkozó, két nézőpontot is felmutató, mulatságos és ironikus novelláját, illetve egy hatalmas disznóról szóló szövegét hozta el. Láng Zsolt egyes szám első személyben készült műveinek témájául egy intimitásától megfosztott gyermeknemzést és egy magyarul beszélő svéd nővel való találkozást választott.
A Határtalan Napok üdvözlendő kezdeményezés, a színházi alkotók és a közönség egyaránt profitálhat hasonló fesztiválok szervezéséből, ám véleményem szerint érdemes volna valamilyen elvet követni a programok – legfőképp a színházi előadások – megszervezése esetében. Idén mintha véletlenszerűen kerültek volna egymás mellé a három városból érkező produkciók, s minőségük összességében alulmaradt a februári, színházi téren jobb, és érdekesebbre sikerült Színházi Egyetemek Miskolcon programsorozattal szemben.
Határtalan Napok, Miskolci Nemzeti Színház, Miskolc, 2013. április 5–7.
