Talán nem meglepő, hogy egy átbeszélgetett és – nyáridő lévén – átmulatott éjszaka után csöndes délelőttben lehetett részünk a JAK-tábor második napján. Ebéd után kezdett fölélénkülni a tábor: a stílusosan betűtésztával tálalt paradicsomleves után már többen beültünk Németh Zoltán előadására.
Németh nemrég megjelent könyve, A posztmodern magyar irodalom hármas stratégiája főbb téziseit mutatja be a tábor ideje alatt. Első előadása mindjárt a posztmodern fogalmának meghatározásával, pontosabban ennek nehézségeivel foglalkozott – hogy mennyire vitatott még maga a téma is, a közönség részéről föltett számos kérdés és ellenvetés bizonyította.
Ha tegnap az irodalom és a társművészetek viszonya volt fókuszban, a mai napot láthatólag a magyar és a külföldi irodalmak kapcsolatának szentelték a szervezők. A fordítás és a külföldön megjelenő művek problémájáról beszélgetett Füle Ágnes, Szabó Zsuzsa, Rácz Péter és Katarzyna Sitko Benedek Anna vezetésével, aki a fordítói szervezetek céljairól, lehetőségeiről kérdezte őket. A magyar irodalom külföldi helyzete felemásnak mondható: egyes szerzők, mint Esterházy, Nádas, Márai vagy (a Nobel-díj után) Kertész valóságos sztárszerzőnek mondhatók, és bizonyos események kapcsán (mint az 1999-es frankfurti díszvendégség) is föltámadhat az érdeklődés, emellett azonban az itthoni támogatás hiánya külföldön is, elsősorban Németországban kezdi éreztetni a hatását. Ahogyan Szabó Zsuzsa, a Balassi Intézet Publishing Hungary-programjának képviselője kifejtette, a könyvkiadás profitorientált tevékenység, így a kiadók a nagy példányszámban eladható – tehát eleve ismert – szerzőket, tőlük is a 20. századi és kortárs prózát, valamint a magas színvonalon művelt gyermekirodalmat preferálják. Sokatmondó az is, hogy míg Lengyelországban Krakkó valóságos irodalmi várossá nőtte ki magát nemzetközi hírű rendezvényeivel, addig itthon nincs város, amely számot tarthatna erre a rangra. Benedek fontos kérdésére, hogy hova forduljon egy fiatal fordító ma Magyarországon – bizonyára a közönség jó részének csalódására –, talán csak Füle adott egyértelmű választ. Kérdéses persze, hogy létezik-e egyáltalán egyértelmű válasz, amikor a hazai intézmények fél évre is alig tudnak előre tervezni.
A határon túliság történelmi vetületéről, Erdély pozíciójáról beszélgetett friss köteteik apropóján három szerző: Boka László, György Péter és Tompa Andrea. Tompa regénye, a Fejtől s lábtól megjelenése óta töretlen népszerűségnek örvend, és joggal: sajátos szemléletmódja és hatalmas tudásanyaga mellett újszerűen ábrázolja a Trianonnal kapcsolatos eseményeket. György Péter szerint a magyarországi magyarok számára Trianon ma csupán absztrakció, tanult fájdalom – és noha a közönségből hallatszottak jogos ellenvetések, kétségtelen, hogy Tompa fontos szembesítést hajt végre: a rárakódott mítoszrétegektől mentesen, elemi erővel ábrázolja, mit is jelentett egy erdélyi magyar számára az impériumváltás. Ez pedig lényeges momentum: amint azt a könyvről írott kritikák hallgatása jelzi, Trianon kérdése ma is kínos érzéseket kelt. Egyfelől a beszédre korlátozódó szolidaritás (ami nem új fejlemény) üres szólamainak, másfelől a hazai értelmiség veszélyérzetének forrása – ez pedig lehetetlenné teszi az értelmes beszédet. Boka fontosnak tartotta a párhuzamos történelmek érzékelését: azt, hogy a magyar Erdély mellett létezett és ma is létezik egy román, szász stb. Erdély, amit sokan nem hajlandók tudomásul venni. Ez pedig leegyszerűsítést és óhatatlanul konfliktusokat szül. László Szabolcs moderátor véleménye szerint a megoldás a közös emlékezetbe, a global memoryba való belépés: csak így remélhetjük, hogy értelmesen tudjuk kezelni a sérelmeket. Hogy ebben mennyire el vagyunk maradva, azt legjobban a magyarországi politikai közbeszéd fantáziaszegénysége mutatja.
Az asztalra lerakott Híd– és Irodalmi Szemle-példányok biztató gyorsasággal fogytak a következő beszélgetés után, amelyben határon túli magyar irodalmi folyóiratok és műhelyek mutatták be működésüket, céljaikat. Herczeg Ákos moderátor a Híd, a Látó, az Irodalmi Szemle, a Korunk és az Együtt szerkesztőit kérdezte arról, hogyan is jöhet létre és fejlődhet ma egy kisebbségi irodalmi szervezet. Ahány szervezet, annyi válasz érkezett: a magyar nyelvű folyóiratok működése és hatékonysága nagyban eltér egymástól. Lényeges közös vonásuk volt viszont a szemléletváltás megalapozása. A magyarországi közönség még ma is hajlik arra, hogy saját irodalmát tekintse valódinak, felnőttnek, centrálisnak, a határon túlit pedig valamiféle csökevényes peremjelenségnek, egzotikus érdekességnek, amelynek feladata kimerül az anyanyelvápolásban. Ez azonban koránt sincs így. Nem csupán arról van szó, hogy a határon túli szerzők rendszeresen publikálnak hazai lapokban és viszont, a hazai szerzőknek is vonzóvá váltak a határon túli lapok, hanem arról is, hogy a határon túli szerzők közül sokaknak nem az a legfőbb célja, hogy bekerüljenek a magyarországi irodalmi köztudatba. A centrum-periféria kettőse helyett a hálózatelvű szemlélet vált uralkodóvá, amely egyenrangú kapcsolatot feltételez a határon túli magyar, a határon túli idegen nyelvű és a magyarországi irodalom között. Ez pedig termékeny heterogenitást, azaz sokszínűséget is jelent – egyik legjobb példája ennek a sokatmondó című Híd. Eltérések természetesen akadnak: míg Kolozsvár erős kulturális központ, addig a kárpátaljai Együtt elsősorban regionális irodalmat közvetít helyi olvasók számára. Az azonban kétségtelen, hogy a politikai ellenállás ma nem az irodalmi lapok feladata. Hogy kié – nyitott kérdés, amelyen később egy sör mellett eltöprenghettünk.
JAK-tábor, 2. nap, Szigliget, 2013. augusztus 28.
A fotókat Szőcs Petra készítette.