Nyomja meg az Enter billentyűt a kereséshez!

Az ellenállás megtestesülései

JAK-tábor 2013, 3. nap

Talán kissé szokatlan, hogy egy nyári táborban tudományos előadásokat hallgatunk, Németh Zoltán szereplése azonban kivételnek számított. Németh előző napi gondolatmenetét folytatva ezúttal a posztmodern irodalom (némileg talán vitatható terminológiával) areferenciális, szövegközpontú stratégiáit mutatta be – kissé szerencsétlen módon közvetlenül ebéd után, ami nem tett jót a közönség aktivitási szintjének.

A társművészetek, ezen belül is a képzőművészet helyzete került szóba a mai első beszélgetés során. Bencsik Barnabás, Kiss Pál Szabolcs és Süvecz Emese nem kerülgették a forró kását: nem csupán a jelenlegi kormány központosított, avult minták alapján fölépített kultúrpolitikai stratégiáját elemezték, hanem a vele szembehelyezkedő liberális értelmiség tehetetlenségét is élesen bírálták. Az alkotmányba is belefoglalt MMA szerepét egyfajta kultúrpolitikai árnyékminisztériumként határozták meg, amely határozott célokat, mintegy missziót valósít meg a törvény erejével – elég, ha a sokakat sokként érő Műcsarnok-átadásra gondolunk. Az események gyorsasága és céltudatossága arra utal, hogy gondosan fölépített stratégiáról (és nem csupán az aczéli éra alatt megszokott elitgarnitúra lecseréléséről, hanem alapvető szerkezeti átalakításról) van szó, amely azonban a háttérben, átláthatatlanul ment végbe – amikor pedig észrevettük, már nemigen lehetett rajta érdemben változtatni. Maradt hát az aktív engedetlenség: erre volt példa a Szabad Művész Csoport által szervezett performansz, amelyet az MMA tavaly decemberi közgyűlésén mutattak be, alaposan megzavarva a rendet.

Süvecz a Tranzit.hu képviselőjeként a Humán Platformmal együtt szervezett Akciónap Projektet hozta föl mint a szemléletformálás egyik példáját: az együttgondolkodás segít abban, hogy egységes stratégiát legyünk képesek látni, és radikálisan újragondoljuk a hatékony érdekérvényesítés módszertanát. A beszélgetés utáni hosszú és heves vitában világossá vált: nem az a lényeg, hogy milyen a mai művészeti élet helyzete a diktatúra éveihez képest, hanem hogy milyen lehetne egy valóban demokratikus rendszerben. Bencsik kijelentését, amely szerint a mai tizen-huszonéves nemzedék nem vesz részt a kulturális aktivizmusban, többen – érthető módon – megdöbbenéssel vegyes sértettséggel fogadták, erről a vacsora közbeni beszélgetések is tanúskodtak.

A Kör tevékenységét aktívan követő közönség számára is újdonságnak számított a JAK „Világlíra” című sorozata, amelyből két kötetet, Simon Armitage Válogatott verseit és Friederika Mayröcker Szomszédos fémek című kötetét mutatták be a fordítók részvételével. Világirodalmi sorozat eleve nemigen létezik a magyar könyvkiadásban – a kivételek közé számít például az Európa. Mindkét köteten három-három (egy idősebb és két fiatalabb) fordító dolgozott, akik egymás munkáját is kontrollálták. Géher István László, aki Armitage kötetéhez járult hozzá, kiemelte: fontosnak tartották, hogy az eredeti kötetek verseit lehetőleg mindig egyvalaki fordítsa, így egy részen belül egységes hang szólaljon meg; egyébként azonban szabadon alakíthatták a szövegeket – Sirokai Mátyással például előfordult, hogy egy kötött formájú szöveget szabad versként fordított. Bartók Imre szerint pedig, aki Mayröcker írásainak fordításában vett részt, a forma nem csupán akadályt, hanem fogódzót is jelent, emellett pedig el kell fogadnunk, hogy a fordítás során valami óhatatlanul elvész. Nem tudták és nem is szándékoztak például átültetni többek közt Armitage sajátos west yorkshire-i dialektusát, ami pedig kétségkívül gazdagítja az eredeti szövegeket. A magát trubadúrköltőként aposztrofáló Armitage a kortárs angol irodalom kiemelkedő figurája, aki számos regisztert ötvözve hozza létre saját, egyedi hangját – minderről a fölolvasott szövegek révén magunk is meggyőződhettünk. Nem csoda, ha a beszélgetés után sokan beszereztek egy-egy példányt az asztalra kirakottak közül.

Az est további részében Lengyel Imre Zsolt kérdezte Schein Gábort, elsősorban szépirodalmi munkásságáról. Ami korántsem mondható homogénnek, hiszen Schein számos műfajban alkotott, és az egyes műnemeken belül is heterogenitás érzékelhető. Schein az írás folyamatát egyfelől házépítéshez hasonlította, másfelől kifejtette, hogy számára a költészet az önmegértés, önmegismerés eszköze. Ez az önmegismerés az én határaira való rákérdezéssel jár együtt: a „saját magam” ugyanis nem ér véget az egyénnél, belefoglalódik a család, a környezet, a nemzetiség, az ország jelene és történelme is. „Apám testének a szaga egy rendszer terméke” – mondta Schein, és ezzel föl is vázolta saját szemléletének lényegét: a test performatívumjellegét, az én hatalomtól és politikától való átitatottságát, amely ellen az irodalom mint egy értelmiségi magatartásforma képviselője léphet föl. Az írás ugyanis kimozdítási eljárás is. Az ember mindenekelőtt azért ír, hogy távol kerüljön írása tárgyától, befejezzen, lezárjon valamit. Az írás ugyanis belső szakadások sorozata: nem csupán fölszámolja saját nyelvét, de Schein számára egy újabb szöveg elkezdése mindig új kétségek leküzdését is jelenti.

De nemcsak az írónak lehetnek kétségei, hanem a kritikusnak is. Ezt bizonyítja Bartók Imre nagy feltűnést keltett regényének, A patkány évének esete. Turi Márton a botrány fő motivációját abban látja, hogy a regény egyenrangúként kezeli az elit- és a tömegkultúra regisztereit, és szokatlan módon ötvözi őket – erre a jelenségre alkalmazzák angol nyelvterületen a „slipstream” terminust. Nemes Z. Márió szerint a könyv egyenesen olyan, mint egy ajándékcsomag: magunk választhatjuk ki, hogy a fölkínált poétikai ajánlatok közül (mikor) melyiket fogadjuk el. A recepció válaszai komoly diszkrepanciákat tártak föl: nem csupán azt, hogy az egyes popkulturális zsánerek rajongói nem tudnak mit kezdeni a másik zsánerbe tartozó szövegekkel, illetve hogy a crossover szövegek még ma is rendellenességnek számítanak, hanem azt is, hogy a hazai kritikának nincsen meg az eszközkészlete, a fogalmai a tömegkultúra termékeinek értelmezésére. Ez pedig probléma, mert amíg az egyetlen reakció a lesajnálás, addig óhatatlanul alulmaradnak a közönségért folytatott versenyben. Mindenesetre az, hogy a kései időpont ellenére a terem tele volt, és hogy – mint az kiderült – jó részünk olvasta is a regényt, biztató előjelnek látszik: érdeklődés van, már csak tudni kell kezdeni vele valamit.

JAK-tábor, 3. nap, Szigliget, 2013. augusztus 29.

A fotókat Szőcs Petra készítette.

Hozzászólások

  1. “Világirodalmi sorozat eleve nemigen létezik a magyar könyvkiadásban – a kivételek közé számít például az Európa.”
    Lehet, hogy félreértem, de egy kicsit méltatlannak tűnik a kijelentés pl. a Scolar vagy épp a Cartaphilus a világirodalom terén közelmúltban kifejtett komoly erőfeszítéseivel szemben. Ezek a nem említett kivételek közé számítanának, vagy nem tekinthetőek sorozatnak a kiadványaik?

  2. Valóban, de a beszélgetésben ezek nem kerültek elő emlékeim szerint, kizárólag az Európa, a tudósító nyilván ezért nem foglalta a többit a szövegbe. Köszönjük a kivételek felsorolását kiegészítő hozzászólásokat!

  3. Nem világirodalmi sorozat nincs, hanem kevés köztük a versfordítás. A beszélgetők ezt hangsúlyozták, mint a Világlíra sorozat elindításának egyik okát.

A hozzászólások le lettek zárva.