A szerelmi építészet fonákja

„A szerelem elrohanások és kirohanások csomópontjainak hálózata.” – olvashatjuk a 2013-as könyvhétre megjelent, rövidprózákat tartalmazó Láng Zsolt-kötet címadó novellájában, a Szerelemváros és más történetekben.

 

Az előbbi idézetet és a szövegek közti kapcsolatokat figyelembe véve könnyen „olvashatóvá” válik az egyébként is jó benyomást keltő borító. Szinte kiabál a két egymás közelében álldogáló piros pötty, mint két figura, akik arra készülnek, hogy a történetüket elmesélik. A sötétkék háttérszínű nagyobb rész „főszövegébe” egy törésvonal mentén piros hátterű „melléktéma” ékelődik, s mindkét felületen egy-egy kusza hálózat kisebb-nagyobb csomópontokban összeérő vonalai látszanak.

A most összegyűjtött szövegek jelentős része korábban a Népszabadság, valamint az Élet és Irodalom hasábjain kapott helyet, illetve néhány más irodalmi portálon, folyóiratokban és antológiákban. A szerző utoljára 2006-ban jelentkezett elbeszéléskötettel (Kovács Emma születése és más elbeszélések), azóta egy dráma-, egy esszékötet és egy regény, a Bestiárium Transylvaniae IV. része látott napvilágot. Új könyve főként az utóbbi két-három év terméséből válogat, de akad régebbi írás is, ismerősen csenghet például az ÉS egy 2001-es lapszámából újra felbukkanó cím: A grúz nő.

A tárcák közé esszék, novellák keverednek, mindazonáltal Láng Zsolt nem törekszik szabályos műfajok életre keltésére, szívesebben alkalmaz különböző műfajokra jellemző fogásokat egy-egy szövegen belül is. Az összképet tekintve az anekdotikus történetszövésbe hol lírai hangulatú leírások, hol közönségesebb, ámde szellemes kinyilatkoztatások keverednek, vagy éppen az ismeretterjesztő regiszter szólal meg. Általában érezhető az elbeszélő beállítódásában valami a publicista magatartásából is, s talán az sem a véletlen műve, hogy az egyik szövegben felbukkan egy bizonyos Jókai Móric nevű írószerzet, aki Mikszáth Kálmánhoz és Kemény Zsigmondhoz hasonlítható. Szerzőnk is sajátjáénak mondhatja az amazokra jellemző mesélőkedvet, ami nem egyszer arra csábítja, hogy narrációját szinte észrevétlenül csúsztassa mellékvágányra – új témába kezdve vagy új nézőpontba helyezkedve. A Vágy című írása például feszesebb, erőteljesebb lenne, ha elhagyta volna belőle a „Nemrég hallottam egy történetet” kezdetű példázatot, a történet enélkül (is) kerek egészet alkotna. Meglehet, nemcsak az egyértelmű műfaji határokat töri meg, hanem időnként a rövidprózai szerkezet által megkívánt egységet is, így sohasem válik unalmassá. Az én-elbeszélések esetében különösen érezhető egyfajta kapcsolatteremtési szándék, a társalgásra jellemző fesztelenség, és hogy az elbeszélő számít olvasója figyelmére, mintha csak beszélgetne vele. A témák hátteréül pedig főként budapesti utcák és erdélyi városok szolgálnak, a helyek megnevezésével így közvetlenül szól befogadójához, mivel tételezi a közös ismeretek meglétét. Hasonlóképpen elsősorban korának azonos nyelvű vagy azonos régióban élő embereivel kacsint össze olykor a magyar-román viszonyokra vonatkozó megjegyzésekkel.

A konkrét tér-időbeli utalások ellenére megfigyelhető a szerző és az én-elbeszélő vagy az elbeszélőtől elkülönített főszereplő közti különbségtétel hangsúlyozására irányuló játék, vagyis a Láng Zsolt név átruházása másokra. A Babanemzés.hu például ezzel kezdődik: „Engem szerencsére nem Láng Zsoltnak hívnak. Akár eső után a gomba, gyakori lett ez a név.” A korábbi, Népszabadságban megjelent változatban viszont még így hangzott: „Engem is Láng Zsoltnak hívnak. Azért is, mert mint a gomba eső után, gyakori lett ez a név.” A módosítás hatására a poénnak álcázott narratológiai lecke bonyolultabbá válik, mintha a „szerző” azon reménye öltene testet, hogy a fikcióban alternatív helyzeteket élhet meg. Ugyanakkor az újabb verzióban névazonosság nélkül nincs tétje a nevekről folytatott eszmefuttatásnak, így még erősebben érezhető a törés, mikor hozzáfog a szöveg voltaképpeni témájához. A kötetnyitó novellában pedig egyenesen három figura viseli az író nevét, a műfajjal szemben támasztott elvárásainkat viszont nem ezzel teszi leginkább próbára, hanem hogy a történetet voltaképpen befejezetlenül hagyja. Feltételes móddal jelzett lehetőségek merülnek fel, és úgy tűnik, hogy a narrátor nemhogy egyetlen Láng Zsolttal sem kíván azonosságot vállalni, de a mindentudó elbeszélő szerepében sem óhajt tetszelegni. Egyszerűen hagyja, hogy a mondatokban felbukkanó, magyarázatra szoruló új elem más és más témát nyisson meg, amelyek egyre messzebb visznek az eredeti tárgytól.

Számos hasonló megoldással lehet még találkozni a könyv lapjain. Rendszerint egy teljesen életszerű helyzet objektív, tárgyilagos leírásaként kezdődnek a szövegek, amit néha egy illogikus ugrás bont meg, bizarrá téve a szituációt, vagy kérdésként, ötletként merül fel a lehetséges folytatás, amit végül is az elbeszélő elfogad és továbbír. Emellett azért könnyen fellelhetők a rövidprózai műfajok klasszikus receptje szerint készült művek is, amelyek egy rövid eseménysort lényegre törően ábrázolnak, mint például a Hatvan kávészem vagy a Lukrécia címűek.

Ami leginkább összeköti a válogatásba bevett szövegeket, hogy szinte kivétel nélkül mindegyikben az emberi kapcsolatok, főként a férfi-nő viszonyok állomásai, a szeretet, szerelem valamilyen formája vagy éppen hiánya kerül a középpontba. Abban viszont már nagyon eltérőek, hogy milyen időtartamú, mekkora jelentőségű az elbeszélés fő szála. Lehet szó egy rövid találkozásról, egy a megismerkedéstől valamilyen lezárásig tartó huzamosabb időszakról vagy egy tartós kapcsolat epizódjáról, ami után minden ugyanúgy folytatódik, mint azelőtt. S közben felmerülnek olyan kérdések, hogy vajon az érzékelésem mennyit enged felfedni számomra a másikból, hogyan hatunk egymásra egy kapcsolatban a szavaink, szokásaink, viselkedésünk által, hogyan fedezem fel a másik segítségével önmagam. Fellelhetőek annak példái, amikor a két fél csupán játékszere egymásnak, és ezzel szemben felüti fejét az „A=A” típusú azonossági állítás logikai dilemmája, amelyet a már emlegetett Láng Zsoltnak nevezett főszereplő és azonos névvel rendelkező felesége képvisel. Amikor a kapcsolatban egységet hozunk létre, azonosságot vállalunk, de közben mégis megőrizzük eredeti önmagunk, mert csak így van értelme az egyenlőségjel kitételének. A kapcsolat ilyen ideáltipikus elképzelését mutatja be a Pingpong avagy az együttírás című esszé, amelyben az együttlét közös nyelvet hoz létre, amely egy hibátlan adogatáshoz hasonló – az ütés értékét a válaszreakció adja meg.

A kötődés és érintkezés mellett a másik fő téma, amelyet a kötet boncolgat, élet és írás egymáshoz való viszonya: „Mintha az írás tényleg alkalmas volna arra, hogy az ember kipróbálhassa különböző előjelű döntéseit, sőt a döntések következményeit is megélhesse.”  (Ejtsd: szinematográfer, 44.) De ahogyan az élet tere kitágítható az írás révén, az emberélet maga is egyfajta írásként értelmezhető. Mindenkinek van egy története, ami ha nem is történt meg vele a valóságban, de rá jellemző, elmond valamit a lényegéről, ez az, amit szeretnénk közvetíteni egy-egy találkozáskor.

A könyv harmadik kulcsszava leginkább az érzékenység lehetne, amely egyaránt szorosan kapcsolódik a szerelem és az élet-írás témájához. Egymás olvasása és megírása közben minden apró mozzanat jel értékűvé válik. Mit árul el valakiről egy kölcsönkért könyv, egy kavicsgyűjtemény, a parfümje, a ruhája, a mozdulatai? Hogyan látja a világot az író, a zongorista vagy az operatőr? Hogyan fordíthatók le ezek a nyelvek egymásra? Más-más módon, de ez a rendkívüli figyelem és kifinomultság az, ami miatt figyelemre méltóak az olyan művek, mint az Erdei forrás, a Mahler kalapácsa vagy A jólhangolt zongora. Az utóbbiban különösen izgalmas, ahogy a hétköznapi cselekvések, a testtapasztalatok is az alkotás fogalomköre felől kerülnek megközelítésre.

A Szerelemváros című novellában ez az érzékenység úgy jelenik meg, hogy egymásra rétegződik a hely, a város (Kolozsvár) feltérképezése, az önmegismerés fokozatai és a különböző időkből kiragadott kapcsolatok kiértékelése. A tér leírását az utóbbi kettő szervezi, de közben a szerelem is mint architektúra mutatkozik meg, amelyet döntően befolyásol a helyszín. Ezzel a történetfoszlányokból felépülő elbeszéléssel állítható párhuzamba az örkényi egypercesek humorát idéző Borcímkék. Ebben a szövegben nem konkrét emlékek idéződnek fel, hanem a kapcsolatok különböző stációi általánosítva egy fiktív borkóstoló borsorát képezik meg. Az összeállítás sorrendjét nem éppen szokványos módon az élethelyzetek és érzések (randevú, gyerekvállalás, felejtés stb.) határozzák meg, nem pedig az állapotokhoz asszociált ízekből és illatokból kibontakozó nedűk minősége.

A Láng Zsolt Pincészet 2013-as évjáratáról tehát összefoglalva azt mondanám, minden kétséget kizáróan kézműves borokról van szó, amelyek egyediségét a borász sajátos stílusa garantálja, amely a terroir jegyeit is érvényesíti.  A hagyományos fajták mellett első ránézésre különösnek tűnő házasításokkal is kísérletezik. Érdemes többször elővenni, napsütéses nyári délutánokon a szabadban üldögélve, vagy lefekvés előtt az éjjeli lámpa fényénél, és némely mondatát hosszan ízlelgetni, megvárva, míg összetett tónusú aromája lecseng.

Láng Zsolt: Szerelemváros és más történetek, Kalligram, Pozsony, 2013.